Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Vita az élet értékéről és minőségéről - Kerékgyártó T. István: Leleplezett deviancia, avagy a humanizmus esélye
posztmateriális értékvilág. Jól tudom, az értékek ellehetetlenülésének is társadalmi okai vannak. Miközben például az egyént azzal vádolják, hogy laza a munkafegyelme, a valóságban egyre többet dolgozik. S így joggal bűntudat terheli, mert úgy érzi: saját maga felelős az egyre rosszabb gazdasági helyzetért. Ez egy meghasonlási állapotot idéz elő, melyet — hosszú ideig — nem lehet konfliktusmentesen elviselni. S így hogyan is láthatja munkája értelmét és értékét? És hogyan állítson fel élettervet magának, ha például tudja (vagy legalábbis sejti), hogy ha több gyermeket „vállal”, annál inkább elszegényedik? De a becsületesség, az igazság és a szolidaritás is egyaránt kívánatos eszmék — legfeljebb életszervező értékként jelentenek kudarcot. Nem könnyebb az alkoholba menekülni? Vagy akár homoszexuálisnak lenni? Esetleg az öngyilkosságot választani? Még ha kezdetben a deviáns magatartás — némileg paradox módon — az egyén legkétségbeesettebb önvédelmeként jelenik is meg, állandósulása nem csupán lelki-fiziológiai tény, hanem döntő értékítélet a valóság felett. A valóságos emancipálódásért való mindennemű, már a priori kilátástalannak tekintett harc feladása. A célt tévesztett humanizmus — amiként Kunszabó Ferenc szociografikus látlelete bizonyítja — épp az önmagunk által kivívandó emancipáció hiábavalóságát erősíti. Nem mindig szándékoltan, hanem inkább azáltal, hogy esélyként fogadtatja el a deviáns magatartást. Kivéve persze azokat — mint amilyen az öncélú bűnözés —, melyek nyilvánvalóan veszélyesek a társadalom intézményesült viszonyaira. A mindent megérteni és megbocsátani szemlélet óhatatlanul hordozza és táplálja a visszájára fordult humanizmus továbbélését. Mert ha nincsenek „végső értékek”, melyek alapján valamely tömegesen megnyilvánuló jelenséget visszaszorítandónak ítélhetünk meg (vagy sem), a mérték elkerülhetetlenül viszonylagossá válik. Az értékbizonytalanság lehet- e valaha is az emberi viszonyok formálásának kiindulópontja? Ha minden „megbocsátható” (a drasztikusan emberellenes bűnöket kivéve), születhetnek-e egyáltalán emberi tettek, melyek — a külső sikertől vagy kudarctól függetlenül — igazolják az ember történelmi szerepét? Vagy ha a „beteljesülés” világaként fogunk fel mindenféle deviáns magatartást, ez azt is bizonyítaná, hogy az ember eddigi történelmi emancipálódása könnyűszerrel zárójelbe tehető. Hiábavaló küzdelemként értékelhetnénk, hiszen — amint az egyik vitacikk szerzője utal rá — „de viáns a deviáns!”. Ám korántsem ennyire magától értetődő a válasz. Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy — bár az individuum „belső fontossága” elérte történelmi csúcspontját (sőt, mintha a lét értékei csupán a szubjektívan átélt jellegükből, az individuum számára való jelentőségükből merítenék érvényességük igazolását —, az emberi viszonyokat — melyek azért mégiscsak mutatnak közösségi vonásokat, s a hagyományos párkapcsolatok sem tűntek el teljesen — nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Még születnek gyermekek, s szövődnek szerelmek a különneműek között is. A szülők iránti szeretet és gondoskodási készség sem halt ki teljesen. De még a kultúrának is maradtak szigetei. Csak ha ártatlan absztrakciókként kezeljük ezeket az értékeket, akkor tűnhet fel úgy, hogy könnyen helyettesíthetők másokkal. Akár azokkal is, melyek az egyén csaknem korlátlan szabadságának kiteljesítését hordozzák. Valóban léteznek ilyen értékek? A deviáns magatartással születők közül látszólag mindegyik. Hiszen többnyire szembenállásból, a hagyományos normák, szabályok elvetéséből származnak. Ám a pozitív deviancia — amit pontosabb kreativitásnak nevezni — igen kevés számú értékétől eltekintve, inkább az figyelhető meg, hogy a szó szoros értelmében vett devianciáknak az az előfeltétele és az ára, hogy le kell mondani mindennemű szerepről a külső világ, az emberi viszonyok alakításában. Az elmagányosodottságból, az eltárgyiasodásból fakadó rossz közérzetet, s az erre való reagálás különböző formáit (mint a felfokozott szexualitást, a kábítószerek élvezését, a belső meghasonlottságból származó öngyilkosságot) legfeljebb néma tiltakozásként foghatjuk fel. Ráadásul: nem csupán az élettani jellegű élvezetek hajszolása, a „mámorigény”, felé kísérelhet meg az egyén kitörést, hanem az agresszió felé is (rombolásban, öncélú bűnözésben élve ki magát), s éppen az agresszió okait és mibenlétét illetőleg hozva létre azt a paradox helyzetet, hogy ahol az alapvető emberi szükségletek kielégíthetősége megoldhatatlan, ott azok megoldatlansága 33
