Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Vita az élet értékéről és minőségéről - Kerékgyártó T. István: Leleplezett deviancia, avagy a humanizmus esélye
hanem inkább arról a valóságról, melyben az egyén várakozásainak és reményeinek végső beteljesedését, s ezáltal életének értelmét látja. De ezt az értéket is többféleképpen lehet felfogni; lehet olyan célkitűzésben látni, amelyik meghaladja az egyes „evilági” javakat, lehet azonban — mint ahogyan ez napjainkban jószerével általánossá vált — „evilági”, materiális értékekben is keresni. Elképzelhető, hogy valaki jólétét vagy boldogságát mindenekelőtt meghatározott anyagi körülményektől várja; másvalaki viszont érvényesülni akar, s hatalomra tör. Csakhogy az emberi magatartások nem ennyire egysíkúan szerveződnek; az alternatívák köre jóval tágabb annál, mintsem csupán a befolyásoló értékek alapján határozhatnánk meg egy-egy élettervet. S ez azért van igy, mert még a stabil élettervet sem lehet önmagában többé-kevésbé zárt, tartalmilag telített, merőben egyéni stratégiaként felfogni. A tettekben megvalósuló emberi magatartás a külvilággal való konfliktusban is formálódhat, de úgy is, hogy tudatosan vagy akaratlanul szembe kerül a társadalmilag elfogadott értékekkel. És ekkor lép fel a deviancia, mely — ahogyan Kunszabó Ferenc utal rá — egy értékválságos korban nemcsak megtűrt, hanem egyenesen cselekvési mintaként is megjelenhet. Kivált akkor, ha a humanizmus értéktartalma annyira elasztikus, hogy szinte bármilyen csoportos vagy egyéni törekvés legitimációs alapjává válhat. Azaz — a vitainditó cikk példáinál maradva — a homoszexualitás vagy más aberráció nemcsak legitim (törvényes) lesz, hanem egyszersmind példaként is megjelenik. Mert különös, mert merőben eltér az emberi kapcsolatok hagyományos szerveződési formáitól. Ám épp a „különösség” az, amelyik félreértelmezhetővé teszi a devianciát. Mert ki ne szeretne más lenni, mint a többség; „elkülönböződni” úgy, hogy akár „zsarnoki” szenvedélyeinek is áldozatává lesz? Vállalva a kirekesztettséget, a megbélyegzést — legalábbis kezdetben — csak azért, hogy később a társadalom megbocsáthassa az eltévelyedést, az útról való letérést. Ördögi kör ez, mely — mellesleg — a visszájára fordult humanizmus alapján könnyen feloldható. Mert a céltévesztés éppen abból következik, hogy ez a „humanizmus” eleve tartalmazza a többség által elfogadott értékrendtől való eltérés és szembenállás értékhangsúlyos megítélését. A deviáns és a viáns kettéválása azonban ezáltal még tovább fokozódik. A viáns — s történelmileg hosszú idő óta formálódó — emberi cselekvések és tettek — lett légyenek azok a férfi-nő viszonnyal összefüggők, vagy az evilági-materiális javakon túlmutatok — előbb-utóbb meghaladandóként jelennek meg, s velük szemben a deviáns magatartások csaknem avantgárd szerepben törnek felszínre. Ám míg a deviancia semmitől sem gátolt előtörését a tévesen értelmezett humanizmus alapján támogatjuk, félő, hogy előbb vagy utóbb azok fognak érezni bűntudatot, akik egy szemernyi devianciát sem tudnak felmutatni. Még csak tovább fokozza ezt az ellentmondást, hogy az emberi viszonyok számos szférájában kiütközik az értékhiány. Teljesen atomizált, önmagunk és mások érzelmi-morális kizsákmányolására épülő világunkban nincsenek igazodási pontok. Vagy ha vannak is, nem érdemes igazodni hozzájuk. Legalábbis ezt sugallják a társadalmi viszonyok, melyek újra és újra termelik — egyebek között — a szeretet-, a hűség-, a szolidaritáshiányt. És ezzel együtt a hiány felszámolását időlegesen involváló devianciákat. Ezáltal viszont — s ebben rejlik Kunszabó Ferenc egyik lényeges felismerése — a társadalmi lét valódi összekötő pántjai lazulnak meg végképp. S az emberiség „kivívott” humanista értékei szükségképpen veszítik el jelentőségüket, melyet az egyre inkább „liberalizálódó” mass media csak megerősít. Ám a devianciák uralma alatt álló világ elképzelhetetlen. Mert az „emberi természet” minduntalan rákényszerül arra, hogy visszatérjen a viánshoz. Ad absurdum vive a gondolatot: a devianciák teljes körű elhatalmasodása után épp a viáns válna deviánssá. Csakhogy ezt az állapotot aligha várhatjuk meg — semmilyen szabadság- vagy történelmi alternatíva nevében! A valódi humanizmus, mely az ember valóságos emancipálódását tartja szem előtt — szemben a tettetett vagy „ideologikus” felszabadulással — elkerülhetetlenné teszi, hogy az értékek ellehetetlenülésének és ellé- nyegtelenülésének folyamatát megállítsuk. Mert ha tovább bővül, nemcsak a munka veszti el visszavonhatatlanul az egyén sorsa szempontjából minden fontosságát, hanem a házasság, a család, a gyermekvállalás, a közösségi kapcsolatok, a nemzethez tartozás is, s az egész 32
