Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Vita az élet értékéről és minőségéről - Kerékgyártó T. István: Leleplezett deviancia, avagy a humanizmus esélye
Hivatalok szerint kétszázötvenezer alkoholbeteg és mintegy harmincezer narkomán kezelt van tízmilliós magunk között. Nem kell hozzá gerjesztett fantázia, hogy a kezelt társadalmi deviánsok számát hétszáz-nyolcszázezer közelében higgyük, ami bizony hazai népességünk hét-nyolc százaléka. Ennyi polgártársunk tölti kényszerpályán életét, ennyi, aki igy-úgy, de gondolkodási lehetőségeihez képest csökkent teljesítményre képes. Aki más-más módon, de mindenképpen infantilisszerű. S ez az arány nem az egyik napról a másikra jött létre. Kialakulásának egyik okát abban kell látnunk, hogy nem csak a szellemi lét lehetőségei nincsenek megadva, hanem szép szavakon kívül semmi sem ösztönzi az embereket — ha csak nem saját hív ambíciójuk — gondolkozásuk kiművelésére. Nincs meg az absztraktabb szellemi munka és teljesítmény becsülete. Nem állítom, hogy a szellemi munkának nevezett tevékenység fontosabb a fizikai vagy a reproduktív stb. munkánál — de azt igen, hogy nem értéktelenebb, s nem elhanyagolható. Mai viszonyaink között nehezen tartható fenn a szellemi munka, a szellemiség képviselete értékként. Egyáltalán nem látom megoldottnak a pedagógusok elismerését (gazdaságilag még inkább, mint erkölcsileg), de a nem műszaki értelmiségiek más csoportjaiét még kevésbé (a műszakiakét igen, mert annak közvetlen gazdasági jelentősége lett napjainkra.), nem is szólva a művészekről. Az értelmiségi szerep totális elértéktelenedése pedig csak egyik jele az ország infantilizálódásának. A szellemi biztonság nem található meg az életünkben. S erre csak ráadás az anyagi bizonytalanság. S a kettő együtt, perspektíva nélkül, bizony tarthatatlan egyéni helyzetet teremt. Olyat, amelyben devianciákról — a devianciák ilyen nagy számáról — beszélhetünk. Amelyek, mint láthattuk, csupán fedőtünetek. Úgy is kellene kezelni valamennyit. Megoldások híján, tapasztaljuk — Kunszabó cikkéből is —, a háttér felvázolása helyett minden közemberi mérgünket, amely retardált szellemiségünk maradékának legintenzívebb megnyilvánulása, a szociális kisebbségekre öntjük. Csak éppen azt nem vesszük észre, hogy máshol, más szempontok, érdekek és érdektelenségek szerint ismét más csoport a kisebbség. Csupa elhanyagolhatónak mondott kisebbség tagjai vagyunk valamennyien. Mondjam példaként, hogy értelmiségi vagyok — össztársadalmi szempontból kisebbség —, az értelmiségiek között pedagógusi munkát végzek, s ez újabb szűkítés, azok között is versíró ember — milyen kicsi máris a halmaz —, hogy végül mint e tárgykörben több könyvet letett „deviáns-szakértő” alig néhányad magammal maradjak. S egész véletlenül ez a sokféle irányultság nem teremt szervülési lehetőséget a nagyobb közösségek felé, hanem — rossz szociológiai meghatározottságból, az alkalmaknak megfelelően felhasznál- hatóan — elkülönít tőlük. S mintha mindenki el is tudna így, szinte mindenkitől különülni. Géczi János Leleplezett deviancia, avagy a humanizmus esélye A íz emberi magatartás mindig valamilyen értékirányt zár magába, alá- és fölérendelt értékekkel. Ám ez az értékskála — mely voltaképpen az életterv alapja — akkor fejtheti ki igazán hatását, ha az emberi viszonyokból származó impulzusok újra és újra megerősítik. Ha ugyanis különféle dolgok közül kell választani, kell lennie egy végső értéknek, amiből kiindulva a többit mint közbeesőt vagy mint a célra vezető eszközt ítéljük meg. Ez a legfőbb érték — jó esetben — nem függ semmi mástól; nincs másnak alárendelve, s az egyén feltétlenül törekszik elérésére. Nem egyszerűen valami külső tárgyról van szó, 31
