Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Vita az élet értékéről és minőségéről - Géczi János: Deviánsok Tiszazugja (Utószó a Vadnarancsokhoz)

körébe a közoktatás alsóbb szintjeid és a felsőoktatásban tanulókat, akik elvégre szellemi tevékenységet végeznek.

Életellenes cselekedeteket csak a kilátástalan (gazdasági, szociális, pszichikai) helyzetben lévők követnek el. Hamarabb szokik valaki a narkóra a sivár, gazdaságilag és érzelmileg széthullt család tagjaként, mint a munkájában megbecsült, önmagát valamennyire ellátni képes, ezek által közösséget is találó, saját tevékenységét értékesnek hívő ember. Feltehetőleg nem azért, mert nem kapott negatív mintát, hanem mert számára létezik egy olyan vonatkoztatási közösség, amelyhez tudja magát viszonyítani és kapcsolni. S emellett az is megszívlelendő, ha tudjuk, a megfelelően érzett anyagi biztonság, s némi túlfogyasztás a társadalom közemberi szintjén devianciataszító. Ennyire egyszerű a helyzet: vagy a szellemi önértékelést, a dolgokra való rálátás igényét, a gondolkodási lehetőségeket kell csökkenteni, össztársadalmilag visszaszorítani, lehetőséget sem adva az agytekervények barázdáinak megmunkálásra, vagy gazdasági biztonság? Bármelyik esetén csökkenthetők a deviánciák? Tulajdonképpen igen. Csak hát mindig lesznek, akik kilógnak a sorból: minden riasztás ellenére képezik magukat, s minden esélytelenségük ellenére belakják életüket. Megoldás? Talán ha a társadalmi önértékelés reálisabb lesz — reálisabb lesz az egyéneké, a „közembereké” is. S addig a társadalom életének törésvonalait, mint vasreszelék a mágnes erővonalait, jelzik a félresiklott személyiségek, hamvába holt, kiteljesíthetet- len életek. A létbizonytalanságokban minden szociológiai csoportban egyszerre önfelszámoló gesztusok váltódnak ki.

Modern Tiszazug-helyzet alakult ki? Igen.

Régi gesztusok törtek elő. De amíg — mint Tiszazug esetében — a gazdasági szempontú szelekciót (a felesleges gyerek, a beteg és magatehetetlen ember és a kiöregedettek elpusztítását) a kisközösségek a maguk titkos és szemérmes módján, s bármilyen embertelenül is, de elvégezték, addig mára azt, énképük megbomlásával kezdődően az egyének átvállalták a kisközösségtől — nem is sejtve, hogy ezzel össztársadalmi szintre emelik — s maguk fölött törik el a pálcát.

(Az önfelszámolás ilyen módját mégis inkább tartom emberinek, mint azt, hogy valamilyen közakarat, vagy abba burkolózó hatóság, intézmény hatáskörébe kerüljön az „irányítás”, különösen nem, ha ennek Kunszabó-féle, érzelmekre ható, önmegnyugtató ideológiája is van. Mert bizony, ez a „Tiszazug-ideológia” legalább olyan nemzetet megbontó veszélyes játszma, mint az „életellenesek” tömeges, már-már tiltakozásszerű társadalom elleni fellépése.)

De bármiként is mozdul saját teste ellen a gyilkot tartó kéz: ezt a mozdulatot hosszú ideje gyakoroltatták vele. Olyan kényszerszabályozókkal — erkölcsiekkel, tudatiakkal, gazdaságiakkal —, amelyekről korábban is lehetett tudni, ha máshonnan nem, hát a néprajz tudományából, és az újabb kori szociológiából: az identitástudatot el lehet venni, de helyette azonnal kell adni valamit, s minél látványosabban. Nem várható el, hogy az érzelmi-szellemi azonosságérzet magától megteremtődjön. Annak hosszú fejlődési ideje van — még akkor is, ha nem akadályozzák.

Kevés olyan helyzet van, amelyet a dolgok rendjében élni tudó ember ne tudna feldolgozni, s hellyel-közzel kiutat találni belőle. Hacsak nem infantilis. Hacsak nincs arra kényszerítve, hogy infantilis maradjon. Hacsak maga is nem fogadja el ezt a valóban kényelmes, a döntéseket és a helyzetfelméréseket kikerülő állapotot.

Könnyű most infantilizmusról beszélni, azon a szellemi visszatartottságról, amelyet a magunk kényelme és a környezeti tényezők kellemes összjátéka teremtett meg — számunkra. Pedig nem arról van szó, hogy minden hatás a csökkent szellemiség kényelmébe taszította a nemzetet, hanem arról, hogy az alternatívák között a távlattalan szellemiséget választottuk. Mert számos gazdasági, kultúrpolitikai, iskolapolitikai, művészetpolitikai — és még folytathatnánk — döntés a paternalista függőség állapotának kedvezett és kedvez, s gyakorta megkérdőjeleztet minden, akár csak önállónak látszó, személyiséget feltételező gondolatot.

30