Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Vita az élet értékéről és minőségéről - Géczi János: Deviánsok Tiszazugja (Utószó a Vadnarancsokhoz)

(Pszichológusok, orvosok tegyék azt a kezelésben, ha hasznos, hiszen akkor az egyén életlehetőségéről szükséges gondoskodniuk.) Hiszen ez a cselekedetünk velejéig társadalom-, élet- és emberellenes lenne! Hiszen mód teremtődne, csak úgy mellékesen, az olyan visszaélésekre, amelyek ellen most is fellépünk.

Semmi olyan társadalmi okot nem lehet elismerni, amely a biológiai deviánsok életlehetőségét bármilyen módon csökkenti. Végső soron ez nem érvelési, s nem társadalmigazdaságossági stb. kérdés — pusztán az élet igenlésének elfogadása. Nem szüntethető meg egy élet akkor sem, ha az pl. csak éveken keresztül vesegépen, vagy csak sterilszobában, szüntelen felügyelet mellett tartható meg, és társadalmi haszna nincs.

Összetettebb a társadalmi deviánsok problémája: a magunk önismerete nélkül meg sem közelíthető. S ezt kevés csoport tudná elviselni. A társadalmi deviánsokról van némi publikus adatunk — s látható, hogy a számuk jóval nagyobb a biológiai deviánsokénál, amíg az előzőek arányát — elméletileg — negyven százalékra teszik, addig az utóbbi — szintén elméletileg — hat százaléknyi. Feltehetőleg, épp ebben a vitában, már az is kiderült, hogy nem tekinthető társadalmi jelentősége ellenére sem devianciának: a nyomor, az elmaradottság, a tudatlanság (legfeljebb a deviancia megtapadási helyének), ahogy nem az az öregedés (annak minden következményével), a magzatelhajtás, az AIDS — hogy csak a Kunszabó által központivá emelt fogalmakra utaljak, még akkor sem, ha ezek életellenesek. De társadalmi okokra (is, vagy csak azokra, ha az erkölcsöt, és a szemléletet annak termékeként fogjuk fel) visszavezethető, és társadalmi devianciaként kezelendő a neurózisok és a szexuális eltévelyedések egy-egy része, a narkománia, az alkoholizmus, az öngyilkosság, s minden olyan tevékenység, amely a valóságtól való menekülésre, s függőségi helyzetek kialakulására szolgál, vagy azok miatt alakul ki. Mindezek, természetüknél fogva visszahatásként jelentkeznek, akár családi, akár munkahelyi, akár réteg-, akár társadalmi szinten, s ez bennük a közös. Ugyanakkor az is állítható, hogy bármely deviancia (és a devianciák közötti megoszlás) pontos indikátora a társadalom makro- és mikroszintjein lezajló humán jelenségeknek, és segítségükkel a különböző, össznépi — mégis az egyes idegrendszerek szintjén lejátszódó — mozgásokra, reakciókra és várható eseményekre lehet és kell következtetni. Pontosabb „hangulatjelentés” ez bármi másnál. Csak: az így nyert adatokat tisztességesen kell kezelni.

Legegyszerűbb onnan kiindulni, hogy milyenek az életfeltételeink. Minden statisztika ellenére nem az a fontos, hogy kinek-kinek mekkora az évi jövedelme, hogy milyenek a lakáskörülményei, mit és mennyire tud felhalmozni, miként adottak a szellemi önmegvalósításának a feltételei: hanem az, hogy a vélt vagy valós életfeltételekért ki-ki mennyit dolgozik. A nemzetközi felmérések szerint a magyar lakosság vezet azon a listán, ahol a munkáórák számát vizsgálták. Ezt az adatot lehet összevetni azzal, hogy milyen helyet foglalunk el a betegségi, a halálozási, az alkoholizmus, a narkománia, a nem publikus neurózis, az öngyilkossági és a szintén nem ismert számú szexuális deviánsok statisztikájával. A túlhajtott élettempó, amely nem feltétlenül vezetettt, és idővel egyre kevésbé vezet a magasabb életnívóhoz, sok mindent indokol. A fő- és mellékmunkahelyeken eltöltött és ledolgozott órák mellett semmiképpen nem lehet, még rövid távon sem, fenntartani az egészséges, kiegyensúlyozott, önmagát és környezetét reálisan értékelő személyiséghez szükséges önregenerálódást, nem lehet elkerülni a test és szellem idő előtti elfáradását és kiöregedését. Nyilvánvaló az a gazdasági kényszer, amely mindenkit mozgat, a mezőgazdasági, ipari és szellemi dolgozókat egyaránt. De azért jegyezzük meg, hogy a szellemi munkához nagyobb regenerációs idő kell, s nagyobb önfegyelem, mint a fizikaihoz, s bizony éppen ez az a munkaerőkor, amelyet nem értékelnek és nem honorálnak megfelelően idestova negyven éve. Akkor, amikor az ország most a szellemi megújhodással, a fejekben lévő lehetőségek kiaknázásával akar kikerülni a válságból, úgy látszik, alig van olyan törekvés, amely célja az, hogy helyrebillenjen az értelmiségi munka becsülete. S nem véletlen, hogy a negatív devianciákban a nyugdíjas- és a kamaszkorosztályok mellett éppen a szellemi munkások vezetnek — pedig ekkor még nem vontuk a szellemi munkások

29