Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Tari István: Talán, Júdáspénz, A természet székesegyházában (elbeszélések)
A tanárnőknél tartottam, jobban mondva annál az egynél szeretnék kilyukadni, aki haverkodott a diákjaival, aki végül is állta a tekintetemet és az ágyába húzott. Nemcsak az ágyába, a szőnyegére, a lámpására, a könyveire, a mosatlanjára és megzördültek az éjszakák. Mohó diákként vetettem rá magam, talán akkor voltam először és utoljára diák. Fél éjszakán át bizonyítani, remekelni akartam, mint akik nagyon készülnek. Ismered őket! És sikerült. . . Ott feküdtem fodros ágyában, mely egy tortához hasonlított. (Kevés piros tust kell löttyinteni a fehér habba — így lesz rózsaszínű, lakodalmi tortákat gyártó asszonynál láttam mindezt.) Rózsaszínű ágyában lapítottam, osztályzatra várva, az osztályzatért dideregve, mint az igazi kisdiákok, akiknek oly fontos az előmenetel. Ő pedig aléltan mosolygott. Aztán hirtelen felült és simogatni, tapogatni kezdett. Minden porciká- mat külön-külön megtapogatta, ujjait a pórusaimon éreztem. — Olyan feszes a bőröd! — mondta és nem osztályozta a teljesítményemet. Csak a bőrömet dicsérte! Mérhetetlen idegenséggel, sértődött éberséggel követtem a fejleményeket. Lehunyt pillák mögött, szomorúságom katedrálisokat növesztett, hisz olyasvalamiért részesültem újból elismerésben, ami nem az én érdemem volt, ami alkalmi fiatalságom érdeme volt. Nyálkás tél követte azt az őszt. Szalmavirágért mentél a piacra, amikor tanárnőmbe botlottál. Kávéra hívott, tudta, hogy a nőm vagy. Asztalhoz ültetett. Tükörtojással kínált, elfogadtad. Veszetten sütni kezdte a tojásokat, a negyediknél letetted a villát. Hiába szabadkoztál, tányérodra került az ötödik, a hatodik, aztán a hetedik is meg a nyolcadik. — Én is imádom a tükörtojást — mondta kajánul. Tányérja üresen villogott. Érintetlenül. Emlékezetesen szép, tarka ősz volt akkor, ablakodon besütött a nap, a fekete vázában a júdáspénz hártyája világított. Előbb a júdáspénz izzó rekeszfalát kell áttörnöm, aztán indulhatok csak feléd. Zajos lakodalmakba botiok majd, melyek magukkal sodornak. Fülledt sátrakban, megviselt arcú mulatozók között virrasztók. Az az alak mellett ülök, aki annak idején, biztos emlékszel rá, a lakodalmi leves után csirkenyakat kért. Nagy megrökönyödés közepette, túlzott szolgálatkészséggel, egy kazal főtt csirkenyakat tettek elébe. — Mit csináljak, ha én eztet szeretem — szólt ártatlanul. Órákon át szopogatta a csirkenyakat. Éjféltájban pokoli szag vágta át a tobzódást. Valaki, a „jóakarók” közül élesztőt dobott a vécébe, melyből kiforrt az arany. Vérmámoros indulatok törtek föl, a násznép egymásnak esett. Csak ő szopogatta továbbra is feltűnő nyugalommal a csirkenyakat, míg kupán nem találta egy sörösüveg. Karikás szemmel, cserepes szájjal, savanyú lehelettel érdeklődöm utánad. A faluban sajnálkozó arcok igazítanak útba. Hegesztőpisztolyok kerítésen átugró, kékes fényében, éjszakába nyúló recsegésében botorkálok. Új divat a vaskapu? Döngése nem él sokáig, előbb-utóbb felváltja a bizalmasabb anyagú fa. Az egyik baromfiudvar közepén találok rád, káráló tyúkok, riadt kacsák, maszatos gyerekek között. Épp a disznókat készülsz drótozni. Rekedt hangon ordibálsz a gyerekekre, szeppenten bújnak össze. Betessékelsz. Nadrágodon pihentetem a szemem, gyűrődéseibe véres szőr ragadt. — így múlik el minden — szólsz, zavarban vagyok — Az emlékeket jöttél feleleveníteni — jegyzed meg csipkelődés nélkül. Hallgatok, tudom, hogy számodra sohasem létezett a múlt. Ami elmúlt, az nincs. — Mostanában hirdetem magam — mondod fakó hangon. — Igen, az újságokban. Szeretőt keresek! Várom a levelüket! A találka megbeszélt időpontjában anyám vigyáz a gyerekekre és ragyog a ház. Feltakarítok, úgy állnak itt a tárgyak, mintha öt-tiz-tizenöt éve már ugyanazon a helyen állnának, mintha helyük lenne, mintha itt mindennek helye lenne. Van, akit megfélemlit ez a rend. Mert jönnek a jelöltek, a leendő szeretők! Ugrásra készen lesem a szavukat, ugrásra készen figyelem őket és úgy mondom a magamét, hogy pillanatok alatt képes vagyok a véleményemen változtatni, ha valami nem tetszik nekik. A tekintetemet keresed. Akkor veszem észre az asztalodon a júdáspénz hatalmas, átvilágított csokrát. Mindegyik hártyán, tündöklő hártyán, külön-külön kell átszakítani magam. Temérdek csirkenyakat kell még elszopogatnom. Akkor fekhetünk majd össze szótlanul. Akkor hajthatom csak melledre a fejem, én, ki a csikló állhatatos napszámosa vagyok. 39
