Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Tari István: Talán, Júdáspénz, A természet székesegyházában (elbeszélések)
A természet székesegyházában M ...... JL V -JLellemet zuhatagok dübörgése feszíti. Zubbonyom teleszívja magat az erdő erett illatával. Megrészegülten habzsolom én is a vízportól friss levegőt. Ámulatomon szivárvány könyököl. Én bandukolok a vízesések leomló függönyei között, a természet hepehupás, gyökerektől átszőtt színpadán. A taps, persze nem csattan föl: a habzó, bukdácsoló mutatványokért itt nem jár taps. A közönség inkább magába száll és szótlanul figyel. Mindenen megakad a tekintete. A vízbe dőlt fák törzsén ugyanúgy, mint a tófenék háborítatlan világán, melyet nem kavar föl, érintetlenül hagy a halak átsuhanó árnyéka. A bomlás is oly ünnepélyesnek, méltóságteljesnek mutatkozik itt, ebben a szemérmetlenül áttetsző világban, hogy tőle élni támad kedve az átutazónak, új életet kezdeni, más szemlélettel, vadonatúj szenvedélyekkel. Itt-ott aprópénz szikrázik a vizek alján. Babonás, a pénztől átmenetileg szabadulni vágyó kezek hullatják zörgő érméiket a tófenék imazsámolyára. Bizony, a természet székes- egyházában! Környezetszennyezés — pillantok a bársonyos fenéken nyugvó, az arany és ezüst csillogását idéző fémdarabkákra, melyek értéküket veszítve oly szánalmasnak tűnnek. Egy másmilyen, egy oda nem illő, kierőszakolt rend kegyvesztett megtestesítőinek bizonyulnak. A legnagyobb zuhatag előtt lépcsőzetes emelvény a fényképeszkedni óhajtók számára, akik a lezúduló vizet háttérnek kívánják látni emlékbe készülő arc- és csoportképeiken. A természet robaját is vigyétek magatokkal a szivetekben — pillantok azokra, akik épp az önfeledt csoportos mosolygást gyakorolják a kattogó masinák előtt. És nem tudok szabadulni ettől a hatalmas békától, mely a törvény által védett, kristály- tiszta vízben napozik. Néha mozdul csak, mozdít a lábain. Akkora, mint egy ház — szólal meg anyanyelvemen egy fiatalasszony a hátam mögött, a gyerekének mondja, aki szörnyül- ködni kezd. A mi békáinkra gondolok. A mi békáink sokkal zavarosabb vízben élnek. És jól érzik magukat a mocsárban, a világoszöld békalencse, az alattomos hínárok között. A bűz sátra ad nekik otthont. Számukra a mocsok olyan természetes, mint amilyen természetes ennek a békának itt, a Plitvicei-tavaknál, a tisztaság. Nem tudnak egymásról, a sajátjukon kívül nem ismernek más életteret. Eljátszadozom a gondolattal: mit szólnának a mi békáink ehhez a tisztasághoz? Fuldokolnának, gyötrődnének-e benne, mint ahogy a szutyokhoz szokott emberek is oly rosszul érzik magukat, gyötrődnek, már-már fuldokolnak a tisztaságban. És mit szólna ez a pöffeszkedő béka, ha a mi mocsarainkban, a bűz sátrában kellene folytatni az életét? Lázadó lenne belőle, aki tele szájjal kuruttyolna a tisztaságról? Esetleg a viselkedésével éreztetné: máshová tartozik ő, másmilyen világ az ő világa? Vagy csak tudomásul venné a tényeket, a megváltozott körülményeket. Azt, hogy másképp is lehet élni. Akik nem ismerik a tisztaságot, azok számára a piszok a legtermészetesebb valami. Az öröm forrását jelentheti. A boldogulást. Még az a szerencse, hogy a békák nem tudhatnak erről a két világról. Ez összetartásuk titka. Tessék csak odafigyelni a brekegésükre: lényegében mindannyian ugyanazt mondják. Megrendültén bámulom ezt a békát. Fülem a zuhatagok zajával telítődik. Pillanatok alatt bújok ki gúnyámból, vetem magam az áttetsző vízbe. Úszni is elfelejtek. Most inni akarok csak. Inni, inni... 40
