Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Tari István: Talán, Júdáspénz, A természet székesegyházában (elbeszélések)

A hajnal a zúzalékkővel csikordul meg, a váróterembe pedig utat törnek maguknak az első friss, pálinkaszagú lehelletek. Hamarosan fény gyullad a tolóablak mögött és erélyesen félrerándul a függöny. Megrágatlan szavak buknak ki, aprópénz csörren, majd hatalmasat puffan a bélyegző; a még alvók, mintha áramütés érné őket, riadtan fölülnek. Akkor kell szó nélkül kilépni az utcára, megindulni azon az úton, melyen okvetlenül föltartóztatja, igazoltatja az embert a friss kenyér illata, vagy valami hozzá hasonló, váratlan esemény.

Azon az úton ballagtam a múltkor is. Hozzád igyekeztem éppen, hiányoztál már nagyon. De nem siettem, az arcomon matató ködöt élveztem, mely a bensőmet is átjárta, mely legbelül, a maradék keménységen is tudott valamicskét puhítani. Ezek a jó, vastag ködök puhitják meg a pajtákban a dohányleveleket — gondoltam épp, amikor egy nyöszörgő emberkébe botlottam. Majdnem átestem rajta, mert az út közepén guggolt, mintha a dolgát végezné. Nem tudtam róla megállapítani, hogy férfi-e vagy nő. Még akkor se voltam biztos a dolgomban, mikor küszködve fölegyenesedett. Csak a hangja sejtette, hogy nőről lehet szó.

— Te vagy az? — kérdezte alig hallhatóan.

— Azt hiszem, hogy én vagyok — fürkésztem csodálkozva.

— Nem ismersz meg? — szólt didergő hangon.

— Nem — kerestem a tekintetét.

— Valóban nem ismersz meg? — kérlelt, szinte esengve.

— Nem — bizonytalanodtam el, mintha rémlett volna valami.

— Pedig én a főnököd voltam — motyogta szánalmasan.

— Nem hiszem — mosolyodtam el akaratlanul is. — Nekem sose volt főnököm — mondtam és kíváncsian nézegettem. Arca görcsbe rándult, a hasához kapott. — Segíthetek? — hajoltam utána. A kezével intett: — Rajtam már senki sem segíthet — nyöszörögte a földön. Aztán hirtelen fölugrott és elszaladt. — Érdekes — állapítottam meg szórakozottan —, szerfölött érdekes.

Júdáspénz

ж Emlékezetesen szép, tarka ősz volt akkor, bő napfény érlelte a vadszőlő levelén a színeket és még nem tudtam, hogy hogyan menjek veled végig az utcán. Szóval, nem tudtam viselkedni, és ezt nem azért mondom, mintha ma tudnék, ma már nem tulajdonítok akkora fontosságot a viselkedésnek, mint azon az őszön, amikor igazából szerettem volna megszabadulni a viselkedés gondjától, amikór igazából szerettem volna összehangolni érzelmeimet magatartásommal. Utólag úgy is fogalmazhatnék, hogy szűkölködtünk a viselkedésmintákban, hogy mindent hamisnak éreztünk magunk körül, mert minden másnak akart látszani, mint ami volt, ezért néztünk ki oly esetlennek, talán azért menekültünk egymáshoz, hogy ne nélkülözzük az igazi tevékenységet, az eső pedig nem akart megeredni és a járdák se válhattak iszamossá a fák elmaszatolódó koronájától.

Mindketten egy nagy múltú kisváros hírneves iskolájába jártunk és jókat derültünk a nagy múlton meg a hírnéven, nem azért, mert akkoriban divatos volt mindent megkérdőjelezni, ami indokolatlan büszkeséggel telítette a levegőt, hanem azért, mert hülyülni akartunk. A kikapcsolódásban találtuk összes örömünket. Ugyan hova is tudtunk volna bekapcsolódni?

Ami az iskoláztatásomat illeti, kicsinyes tanárokkal jártam egy osztályba, akarom mondani: tanárnőkkel, többségben voltak, közülük is azok, akik, mint a kréta, csikorogtak a merevségtől. Időnként elsírták magukat az osztály előtt, mi pedig „vigasztaltuk” őket, zúgtunk, mint egy harmonium.

Emlékezetesen szép, tarka ősz volt akkor és nem éreztük előnynek a fiatalságunkat! Pedig, gondolj csak bele, mindent az eszményített fiatalság gyűr maga alá. Külsőségeiben mindenki, a legtottyadtabbak is, a fiatalokra szeretnének hasonlítani.

38