Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Tari István: Talán, Júdáspénz, A természet székesegyházában (elbeszélések)
Tari István Talán M r Miután mindkettőnket felébresztett annak az asszonynak hangos zokogása, aki a közeli temetőből jövet az urát siratta az utcán, hosszú ideig szótlanul feküdtünk ágyunkban és a szemerkélő esőt hallgattuk. A fák ázó ágairól kövér vízcsöppek potyogtak a járdára, fölerősítve hallottam őket, mintha egy hatalmas, villogó bádoglemezre csapódtak volna, nagy robajt okozva. A vonat távoli füttyére összeakadt a tekintetünk, és úgy éreztem, hogy hosszú idő után újból mesélnem kellene neked, valami fontosat az életemből, amit tudnod kellene rólam. Talán a várótermekről kellene mesélnem. Igen, az éjszakai várótermekről, melyekben — az igazat megvallva — sohasem csalódtam. A várótermek szilárd pontnak bizonyultak, szilárdabbnak, mint gondolnád: mindig azt nyújtották, amire számítottam, se többet, se kevesebbet. Épp ezért, válságos pillanataimban mindig a vasútállomás felé indulok, ott kötök ki. Dehogy akarok én olyankor utazni, elmenekülni valahová! Azzal már tisztában vagyok, hogy magamtól nem menekülhetek, meg azt is érzem, hogy rég elmúlt már az idő, mely apró izgalmakat erőltetett, apró izgalmak csiholására késztette az embert. Tizenévesen még képes voltam találomra felugrani az éppen induló vonatok valamelyikére. A jegykezelők nyugtalanságát is nagyon élveztem, akik értetlenül méricskéltek, nem ment a fejükbe, hogy én csak utazni akarok és semmi mást. Utazni, mindegy, hogy hová! Akkoriban hosszú verseket fabrikáltam, mert az volt a divat. Egyesek mindenáron meg akarták honosítani a hosszú verset, azt hitték, hogy eljött az eposzok ideje. Csatlakoztam hozzájuk, biztatásukra gátlástalanul ontottam a szót, amiért sok pénz érkezett: minél hosszabbakra nyúltak a versek, annál több pénz. Azokban az években szerettem meg a vasútállomásokat. Az éjszakai várótermek szúrós, gyűrött testszagát. Az éjszakai várótermeket! Ahol váratlan szellentés húzhatja át a horkolók legtitkosabb számításait, a kosztól tartós fapadokon, melyek a vonatfüstből is magukba szívtak valamennyit. Gyakran bandukoltam a páréval benőtt vágányok mentén. Már azokban az években is a pusztulás kétségbevonhatatlan jelei mutatkoztak a vasúton, mely erős lehetett valamikor és fejlődőképes. A birodalmi rendet testesítette meg fújtató lokomotíváival, egyenruhában feszítő vasutasaival, akik szabad idejükben sínekre néző házuk kicsiny kertjében üldögéltek, ahol a rózsák oly zavartalanul hullajtották szirmaikat, mintha beköszöntött volna az ezeréves béke. Mintha soha többé nem lenne háború. Holott a háború örökké tart. (A béke angyalait halk szavú, aktatáskás üzletembereknek kell elképzelni, akik jobb üzletet találnak a háborúnál...) Egyelőre a háború a legjobb üzlet! Zajosabb változatai a történelemkönyvekbe kerülnek, melyeket — a változó hadiszerencse miatt — időnként át kell íratni, a feleség állandó felkínálkozása elől a tudományos kutatásba menekvő, derék férfiakkal. Az éjszakai várótermekben gubbasztva, mindig visszanyertem nyugalmamat. Engem az éjszakai várótermek győztek meg arról, hogy nem siettethetem az idő múlását. Hogy nem siettethetem az elmúlásomat! Rendezetlen dolgaim az éjszakai várótermekben rendeződtek a legmegnyugtatóbban. Lehunyt szemmel is látom, amint a tolató mozdonyok füstje, gőze felhőbe burkolja a kinti lámpák fényét, mely a holdvilággal keveredik, miközben a fedetlen arccal alvók, végtagjaikat széthányva vagy maguk alá gyűjtve, fönnhangon gurgulázzák az éjszakát. 37
