Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Végel László: Nemzedék, nyelv nélkül
vaknak ugyanazon hangzása, kábult haladás előre, amelyben a történelmi pillanatot köny- nyen össze lehetett téveszteni az örökkévalósággal. Ebben a „történelemben” az emlék nem emlék, hanem jelen, a jelen nem jelen, hanem emlék: az idő identitástól fosztott, hisz a kontinuitás mítosza éppen az objektív konfliktusokat, a történelmi időnek ezt a minőségi jellemvonását szünteti meg vagy teszi zárójelbe. Hol voltak a mi nagy konfliktusaink, amelyek lényegileg megosztottak bennünket? Amelyek az első felismerések erejével táplálták feltételezett rajongásainkat és kiábrándulásainkat? Hol fordult a sorsunk jóra vagy rosszra? Hol vétettük el a lépést és hol találtunk, találhattunk magunkra? A harminc- és negyvenévesek zavartan hallgatnak a toposzhiányról, a részletekről, az esetleg egymástól elkülönülő, feszültségben levő, történelmi kontextussal rendelkező részmozzanatokról. Csak a folyamat egészét, zárt szerkezetét, a folyamatosság történelemfeletti létezését regisztráljuk. Életünk nem bomlik egymással szembesülő mozzanatokra, a tagadás valóságos tényezői nem terjednek és szűkülnek össze a reális történelmi mozgástendenciák törvényszerűségei szerint. Ha voltak és ha vannak konfliktusaink, azok magánügyként vetődnek fel, ami nem magánügy, a történelmi létezés, az lineáris, egysíkú, a dialektika kalandjai nélkül való. Nemzedékem gondba gyökerezettsége irreális színezetet kap, már-már szűrrealista jellemvonást vesz fel: a NEM nem a dialektika egyik mozzanatán alakul, változik, nyer különböző formát, hanem a történelmen kívül egzisztál. A mi bánatunk — a mi metafizikánk. Ezért a sok elmulasztott lehetőség, ami bennreked az egyéniben, az mindig csak elvesztett lehetőség. Az irodalmi beszéd tehát a történelmi konfliktusokon kívül, szinte azoknak ellenében fogalmazódott meg. Ezzel a puha masszával, vattás anyaggal kell megbirkóznia a regénynek, az egyensúlyvesztés határán. Hisz odabenn, a lélek síkján, a spirituális világban az ellentmondások lázálma vibrál, de ebben a formában mindez csupán emberi lehetőség, meg nem valósitott sors, a szabadság neobarokk világképe. E „bensőséges otthontalanság” azonban valóságos terrénum nélkül való, hőseim szabadok, mert illúziókkal ütköznek meg, számolnak le, vagy pedig azokba menekülnek —, ezt a szabadságot kell problematizálni, a történelem felé vezetni. S ezen az úton bukkan fel, e léthelyzet formanyelvi következménye: a nyelvhiány, a megélt szocializmus polifonikus, dialogikus beszédmódjának kialakulatlansága. A hétköznapok pragmatizmusa behálózta, „megtisztította” a nyelvet és az irodalom ön-immunizálási kísérletei a tiszta autentikusságot kívánták megmenteni, a megsemmisített azonosság árán is. A nyelvi korszerűség (nyelvben is benne lenni a társadalmi termelésben) csak egy nagyon szűk térségben, a (napi) politika és az (elvont) metafizika kelepcéi között fogalmazódhat meg; a regény csak innen hódíthatja vissza történelmünket és itt ereszthet gyökeret, azzal a tudattal, hogy konfliktusban van, tehát létezik. Az előzmények szinte predesztinálták ezt a nyelvi helyzetet. Az ötvenes évek modern, újító jugoszláv irodalma, a máig is domináns beszédmód, amely kitermelte saját klasszikusait és kánonjait, nagy árat fizetett az individuum etoszának elsajátításáért. A dogmáktól menekülve, a szociális imagináció csapdáitól tartva a nyelvet felszabadította az utilitáris megkötöttségektől, s ezzel megteremtette a lehetőségeket a különböző avantgárd törekvések részére, de ugyanakkor visszavonta a létezés időbeliségének tudatát. A történelem tiszta folyamatosságának képzete ezen a ponton találkozott az esztétikum totális a prioraival. S ha a Semmivel szemközt is találta magát, vagyis elérkezett egy radikális pontra, egészen a totális nyelvi destrukció határáig, a tagadás univerzuma elvont maradt. Modern irodalmunk és a belőle kibontakozó avantgárdizmus tehát nyelvi kísérleteiben avangárd jegyeket öltött, de világszemléletében, világnézetében erősen hagyományközpontúnak mutatkozott: az európai ember immár etablizált interiorizálódását fémjelezte. A világkép és a beszédmód kettőssége mindinkább világtalanná tette a nyelvet, az irodalmi beszéd érzéketlenné vált a valóság lappangó konfliktusai iránt és mindinkább csak önmagára reflektált. A mai regényírói státusz legproblematikusabb vonása, hogy miközben szenvedélyesen rekonstruálja a nyelv autonómiáját, megfeledkezik a regény autonóm jellegéről. Ezt a fajta autonómiát azonban csak a nyelvvel és a világgal való konfliktusban határozhatja meg. Nem 33
