Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Végel László: Nemzedék, nyelv nélkül
Végei László Nemzedék, nyelv nélkül* Л. Regényírás közben kiéleződik a tekintet és fokozatosan görcsösödik be a kéz, a szöveg önterhétől késztetve kérdőjelezi meg önmagát, külső és belső nehézségeinktől lesz terhes. Szavaink sterilizálódtak, elvesztették centripetális erejüket, a társadalmi makrokozmosz és az egyéni imagináció között a rejtjelek egész sora, bonyolult hálózata helyezkedik el, fokozatosan kodifikálódik a nyilvános magánbeszéd rendszere és az egyik jel bűntudattal semlegesíti a másikat. Kétértelmű helyzet nehezíti a regény létrejöttét: szavainkat örököltük, ezeket kellene új szabályoknak megfeleltetni, választási lehetőségeink szűkösek és végül is majdnem minden út valamiféle grammatikai kelepce felé mutat. írom a regényt, úgymond a szabadság ritka pillanatait élem át, de én nem vagyok szabad. Nemcsak saját beszédmódom paradoxonjait kell tudatosítanom magamban, hanem azt a tényt is, hogy egész nemzedékem nyelvi univerzumának problematikusságáról van szó. Legalábbis akkor, ha nem akarunk a kipróbált utakra visszatérni. Nincs nyelvünk, amely pontosan meghatározna bennünket, amellyel körül lehetne írni a mai harminc- vagy negyvenéveseket. Ez a nyelv valahol az utópikus szenzibilitás és a valóság rezignált elfogadása közötti kényszerű némaságban töredezett össze. Ezekből a romokból kell ma regényt teremteni. Nekem is, másoknak is. A létre nem hozott nyelvi univerzum azonban megannyi kérdést vet fel. Attól tartok, minden regényíró életében eljönnek az évek, amikor tudatosodik előtte, hogy képtelen súlyos lelkiismeretfurdalás és traumák nélkül regényt írni. Bár még csodálom azokat a bravúros megoldásokat és irodalmi eljárásokat, amelyekkel megkerüljük a szavak bűntudatát, de a csodálat csak a kezdeti impulzusokra vonatkozik, hisz ez a stratégia végül is az elvont iróniába és a kényelmes groteszkbe fullad. Ez az etablizált distancia, az elegáns elkülönülés beszédmódja már régen megrekedt a belterjes jelteremtésben, a lélek részleges rebelliójában, amely visszavonta az avantgárd kockázatot és kényelmes egyezményt kötött a társadalommal, ennek szellemében kapott egy szélámyékos helyet, ahol megfogalmazhatja a legképtelenebb helyzeteket. S így születnek meg a metaforák hosszú árnyékai, árnyékegzisztenciái, az a szövegrendszer, amely artificiálisan ugyanazt a sem-sem helyzetet anticipálja, mint a napisajtó nyelve. Ez a nyelv, hogy Walter Benjamin kifejezésével éljünk, „a tétlenség dialektikájában” véli felismerni fedezékét, ebből kell kijutni, eljutni valahová, ahol a stílus újra ideológia lesz, a szerkesztés világnézet, vagyis: jöjjön hát az új romantika kora, a résen levő diabólikusabb, ha kell: görcsösebb és perlekedőbb szubjektivitás. Regényem történetének egyik szála napjainkban bonyolódik: a főhős közben visszagondol saját ifjúságára, a hatvanas évekre. Most megközelítőleg harmincöt éves, visszanéz és csupán csak elmulasztott lehetőségeket lát. Akarva-akaratlanul a folyamatosság fénycsóvá- jában él, hamisítani nincs jogom, mindannyian úgy éltünk, hogy egyetlenegy folyamatosság sodort bennünket saját teleologikus világképe felé. Ez a sodrás erős volt, kíméletlen, alternatív világok iránt türelmetlen, lényében volt valamilyen ahistoricizmus — körülöttünk mindig ugyanaz a táj, a társadalmi szimbólumoknak ugyanazon rendszere, a jelsza* Reflexiók az „1941” című regény írása közben. Fragmentum 32
