Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Varga Zoltán: Szigorúan bizalmas (elbeszélés)
Varga Zoltán Szigorúan bizalmas .X -Ä.Z illetékes délelőtt tízre kérette magához a Mestert, aki, mellesleg, de korántsem mellékesen, a Zeneszerzők Szövetségének elnöke volt. — Tegnap Nála jártam — tudatta bevezetésképpen, ügyfelét hellyel kínálva. Úgy helyezve hangsúlyt a megfelelő szóra, hogy az ősz szakállú tisztes öregúrnak egy pillanatig se lehessen kétsége afelől, kiről is van szó. Aztán egyszerre mélységesen szomorú arcot öltött, mint aki végképp baljós dolgot kíván közölni. Na és a hanghordozás, ahogy elkezdte ... Az idős Mesternek abszolút hallása volt, szavak nélkül is világos volt előtte, hogy a Születésnapi Kantátára kiírt pályázat körül rosszul állnak a dolgok. Ezért kezdett máris bűnbánó köhécselésbe. — Igen, igen, a Kantáta, pontosan úgy, ahogy mondja — emelte föl hangját az Illetékes, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva, hogy a szembenülő nem mondott semmit. Valójában ugyanis ő akart szólni. Arról, hogy az Ünnepelt véleménye a pályázat eredményéről, ideértve az első díjjal jutalmazott alkotást is, kimondottan elmarasztaló, sőt lesújtó, amivel maga is tökéletesen egyetért, mégha ennek nincs is jelentősége ... Úgyhogy a Mester itt már jónak látta bólogatni is. Sőt egy pillanatig arra is gondolt, hogy homlokát törlendő, zsebkendőjét is előveszi, de aztán enélkül is elég megrendültnek látta magát képzelete tükrében. Ismerve a késleltetés hatásfokozó szerepét, jónak vélte egyet-mást későbbre hagyni. Mert ha egyszer így kezdődik, akkor ki tudja ... Lélekben maradéktalanul felkészült a rázúduló sorscsapás fogadására. — Mintha nem is Róla lett volna szó — csapott feléje a felháborodott hang az íróasztal túloldaláról. — Ilyen foka a lekesedés elmaradásának mindenképpen megengedhetetlen, semmiképp se maradhat következmények nélkül... — Ám a Mester megkönnyebbülésére mintha csak egy kerékpárgumiból szabadult volna ki a gondviselés rajzszögének hatására hirtelen a levegő, a hang váratlanul elerőtlenedett, szinte tehetetlenségbe hanyatlott. Alig néhány hányavetiséget, felelőtlenséget, cinizmust felhánytorgató mondat után mindössze. — De talán hagyjuk is ezt, kedves Mester, annak ellenére, hogy minősíthetetlen magatartásuk folytán, akár az útszéli hangot is megérdemelnék. Csakhát az ilyesmi politikusi szájból nem csupán a műveletlenség és a demagógia benyomását keltené (amely utóbbira, mivel négyszemközt vagyunk, semmi szükség), hanem tehetetlenségemről is árulkodna egyúttal. Holott ezt én másképpen is bevallhatom, kedves Mester, sőt kénytelen is vagyok megtenni. Őszintén elismerve, mennyire hasztalanul emlékeztetnék arra, hogy tekintettel a pályázat jellegére, jelentőségére, legfőképpen pedig tárgyára, önökben valósággal pezsegni, forrni, bugyborékolni kellett volna a lelkesedésnek, elragadtatásnak és odaadásnak, olyan mindent elsöprő áradatát hozva létre a lenyűgöző dallamoknak, amelyhez hasonló eddig nem is született. Ehelyett azonban mit tapasztalunk? Mindenütt csak szánalmas igyekezetét, esetlenséget, enerváltságot. Mivel önök ... Na de a végén még kiderül, hogy mégis azt mondom, amit nem tartok érdemesnek elmondani. Éppen mert önök — s ez a legsúlyosabb az egészben — a maguk módján még ártatlanok is. Abban, hogy az Ünnepelt személye önöket egyszerűen nem nyűgözte le, nem ihlette meg. Mert ezt mindenképpen le kell szögezni! A kényelmes bőrfotelban kicsire zsugorodott Mester megpróbálta szóra nyitni a száját. De az Illetékes csendre intőn elébe vágott. 28
