Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Herceg János: Hazám, hazám…

És ez is csak kívülről és felülről lehet érdekes. Még talán fel is háborítaná őket, ezeket a sztapári tamburásokat az emlékeztetés az üldözött, rongyos, kóbor elődökre, akikkel a közös nyelven kívül semmiféle atyafiságos közösséget nem vállalnának.

így hát csak ülünk magunkban ismeretlenül és idegenül, míg fel nem tűnik a levéltelen őszi fák között a szentkúti kápolna két piros tornya a holdfényben, hogy felálljak és szótlanul menjek a kijárat felé.

Erdő alatt

Megyek a vasúti sínek mellett Szontára. Doroszlótól hat kilométer, ha kicsit kilépek, egy jó óra alatt megteszem ezt az utat. Nyár van, tikkadtan terül el a bácskai táj, sehol egy lélek, pedig valamikor marokszedő lányok vitték itt nyár derekán hangos énekszóval a búzakoszorút a gazdának, ha vége volt az aratásnak. Most bálákban hever a szalma a letarolt sárga táblákon, mert a cséplőgép is eltűnt valahol az idők mélyén.

De kicsi a világ errefelé, csakhamar elmaradnak a kukoricatáblák s a távoli tanyák a jegenyék alatt, ahol még meghagyták őket. Itt van már az erdő, sötéten és rejtelmesen, a fekete fák sűrűjéből kísérteties kakukkszóval a súlyosan elterülő csendben. Balladákból feléledő betyárok emlékével, sámánok és tudós öregasszonyok ezernyi csodatételével, úgyhogy kicsit át is fut az emberen a borzongás az erdő hűvös árnyéka alatt. Pedig a csodák nem is itt voltak, hanem benn a faluban, a kifogyhatatlan mesékben a hosszú téli estéken. Ez csak díszlet volt, ez a doroszlói erdő a maga ezerkétszáz holdjával egykoron, amiből mára persze a fele se maradt. És ami maradt, az se tölgy, ahova kicsapták tavasszal makkolni a kondát, s három forint harminc krajcárt kapott a kanász, két kiló kenyeret meg egy darab szalonnát minden süldő után, pénzre átszámítva. De akkorára már a nádból, sárból tákolt kunyhója tetejét belepte a dér, s szét kellett osztani a megnőtt jószágot a gazdák között, mert éjszakánként állítólag farkasüvöltés hallatszott annak jeléül, hogy hamarosan beköszönt a tél. Ha valaki nem hitte volna, hogy a szelíd kiserdőben a farkas is megterem, azt azzal győzték meg, hogy Szlavóniából jönnek át az éhes farkascsordák. Ez még nagyobb csoda lett volna, hiszen minden élőlénynek útját állta a Duna. És ha befagyott? Ezen aztán el lehetett vitatkozni egy darabig. És a „látó” asszonyok különben is túltették magukat ilyen csekélységen, élet és halál titkait könnyen és biztosan megfejtve. Mert azért voltak a hófehér Mária-lányok, hajukban világoskék pántlikával buzgón imádkozva. De ez is oly régen volt, amikor még maga Cziráky Gyula tisztelendő úr térdepelt csipkés karingben, hogy aztán a fohász végén a barna tölgyfapadok felől rekedten, hol elhaló, majd váratlanul élesen felcsapó fejhangokkal hallható legyen a vénasszonyok éneke.

De hát mit tudták azok az ártatlan, fehérbe öltözött Mária-szüzek, vagy az öregasszonyok talpig feketében, hogy ugyanez a Cziráky tisztelendő úr akkor már megírta a babonás népszokásokat bölcsőtől a koporsóig, s azon túl az éjfekete sírok mélyéig hatolt rég meghalt ismeretlen emberek csontjaiért. Idővel áttért volna a sámánok és ráolvasó vénasszonyok leleplezésére is. Csakhogy előbb a római sáncok titkát szerette volna kideríteni. Hiába üzente neki Tömörkény, a szögedi kolléga: „Hagyd azt a sáncot, testvér, az legalább nem szalad el! De az öregek átalmennek a túlvilági mezőkre és egyszer csak azt látod, hogy nincs már kit kifaggatni!”

Igen, csakhogy Bács-Bodrog vármegye Történelmi Társulatának választmánya 100 korona rendkívüli segélyt szavazott meg a kutatómunkára, azt is kár lett volna veszni hagyni. És ő azt hitte, most már majd itt szolgálhatja istent meg a tudományt egész életében, s a rengeteg időből jut is, marad is. Aztán egyszeer csak áthelyezték Pecellóra. Tizenegy évi régészeti és néprajzi kutatómunka után.

— De hiszen akkor, 1907-ben Városy Gyula volt a kalocsai érsek, Zombor szülöttje és az említett Történelmi Társulat patrónusa. Tőle függött az esperesek meg plébánosok sorsa is, nemcsak az ilyen kifakult reverendásoké, amilyen a gombosi káplán volt.

26