Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Herceg János: Hazám, hazám…
nemzeti intézményei, szimbólumai. Amit megtart, az csupán az anyanyelv. De az nagyon nagy megtartó erő. Abban a pillanatban, amint lemond róla, az anyanyelvről, már egy másféle néphez, illetve nemzethez tartozik. A kérdés régen és más témával kapcsolatban eddig is többször felmerült bennem, de most a romákról szólva vissza kell térnem hozzá. Hogy marad meg egy nyelv ötszáz éven át iskolák nélkül, könyvek nélkül, sokszor olyan kis nyelvi szigetein az idegen tengernek, hogy a puszta fennmaradás is valóságos csoda! Nem hiszem, hogy valamiféle erős öntudat tartotta volna fenn a cigányok nyelvét. Ha hagyták volna asszimilálódni őket, ha polgári egyenjogúságukat elismerték volna, ha nincs a következetes, durva megkülönböztetés, ha lehetőséget nyújtottak volna nekik a társadalmi érvényesülésre, nem maradt volna meg a nyelvük, s ők ma nem volnának cigányok. Mert egy ilyen szétszórt nép csak addig él, amíg a nyelve él? Majdnem azt kérdeztem: amig elnyomják, kiközösítik, bizalmatlanul, idegenül és gyanakodva néznek rá? A testvéri ölelés az anyanyelv halálát is jelentheti? Mindezt ma már korszerűtlen nézetnek kell tekinteni, minthogy nem vitás többé az emberi és polgári jogok tisztelete, mert a népi egyenjogúság elve nemzetközi konvenció, melyet a mi társadalmunkban még csak megtold és nyomatékossá tesz a szocialista rendszer. És ezt ők is tudják. Talán ezért olyan fesztelenül hangosak, mintha övék volna az egész autóbusz. És hogy ilyen felszabadultak, annak még tulajdonképpen örülni is kellene. Két kékszoknyás szlovák asszony ül velünk a kocsiban, néhány hallgatag gombosi meg doroszlói magyar, a többiek, s ez a többség, iskolásfiúk és lányok, Újvidéken jöttek be, s majd Szerbmiliticsen leszállnak. A cigányok egész úton külön társadalmi egységet képeznek ebben a népi egyvelegben. Nem szólnak senkihez, s hozzájuk se szól senki. Magukkal vannak változatlanul hangosan elfoglalva. S akkor egyszerre megsajnálom őket, ha ugyan van mit sajnálni rajtuk. Szeretnék beszélgetni velük, kikérdezni őket, miképpen élnek, vannak-e gyerekeik — már mért ne volnának? —, s azok is muzsikálni járnak falusi vendéglőkbe, mint ők? Vagy már szakmát tanultak, elköltöztek hazulról, netán kimentek Németországba vendégmunkára, s küldik haza a szilárd valutát, mint a többiek oly sokan ...? Esetleg vegyes házasságot kötöttek? Sőt talán nem is cigányok már, s anyanyelvűket is elfelejtették? Mert mintha nem is nyelvi kötöttség volna ez náluk, hanem társadalmi állapot, illetve a kettő függő viszonyban lenne egymással. Amint az utóbbi megváltozik, elkerülhetetlenül vele változik a nyelv is, mint egyetlen népi sajátosság ezeknél a romáknál? De hogyan szólhatnék hozzájuk, hogy ne érezzék tolakodásnak vagy leereszkedésnek? Az, hogy egyformán emberek vagyunk és egyenjogú állampolgárai ennek az országnak, attól a közeledésem még nem kap melegebb hangsúlyt, csak fölöslegesen említett tény marad. A bizalmaskodás meg pláne riasztólag hatna. Talán, ha azzal kezdeném, hogy magyar vagyok ... De mennyivel biztatóbb ez? Mit kaptak ők a magyaroktól? Befogadta őket a régi világ? Csendőrök üldözték ki őket, ha feltűntek a falusi utcákon! Hogy József főherceg földet adott nekik és megpróbálta helyhez kötni őket, mert beleszeretett a vajda lányába, aligha keltett több bizalmat bennük az urak iránt, akik magyarok voltak. Arról se hallhattak, hogy egy magyar néprajztudós, Wlislóczky Henrik, otthagyta tanári állását, mert csak úgy vélte hitelesen megírhatónak nyelvtanukat és hagyományaikat, ha beáll közéjük, s esztendőkig éli az ő életüket egyik helyről a másikra vándorolva örök nomádokként. Itt fogták el nem messze, a Duna árterületében telepített új falu, Szilágyi határában, s vasra verve toloncolták haza Brassóba. Hiába intézett Bács-Bodrog vármegye Történelmi Társulatának elnöke interpellációt érdekében a főispánhoz. 25
