Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Herceg János: Hazám, hazám…
— Mit kérdezed, amikor jól tudod, hogy három napja temettem el az uramat! A gyerekek közül meg egy se jött haza Németből! „Napéjegyenlőség!” — mormolja magában a városi reménytelenül. Pedig kinn a periférián váratlanul pazar villák következnek a betonút mindkét oldalán, a német vendégmunkáról küldött pénzek jóvoltából. Ha nem is jönnek haza apjuk temetésére a gyerekek. De talán nekik is szólnak a tisztelendő úr szavai: „Az Úr legyen veletek!” így hát beül kocsijába a látogató, a városi ember, s szívében a régi falu emlékével búcsúzik a maitól. Útitársak A cigányok, akiket most romáknak nevez nálunk a hivatalos nyelv, Hódság előtt szállnak fel az esti buszra. Ott még sok az utas, úgyhogy ők nagy lármával szorítanak helyet maguknak, egymás után mind a hatan, s aki beljebb két helyet talál, hátraszól a többieknek. Összetartanak. Az ember ilyenkor kicsit védtelennek tartja magát az egyesült erővel szemben, s magányosnak persze, holott erre semmi oka sincs. Ez is csupán egyféle kisebbségi érzés, amit még csak táplálhat a belénk nevelt előítélet. Cigányok! Külsőleg kifogástalan úriemberek valamennyien, s ha nem Hódság és Dernye között látnánk őket, hanem mondjuk Rómában, a Via Venetón, eszünkbe se jutna, hogy talán cigányok. Az olaszok is hangosak, ha a maguk dolgaival vannak elfoglalva. S ezek is elegánsak. Kicsit talán árulkodóan, egy árnyalattal elegánsabbak a kelleténél, akár a jampecek, de azt hiszem, azt is csak itt venni észre rajtuk. Mindegyiknek kalap van a fején, kicsit a szemükbe húzva, s oly keményre vasalva, ragyogó tisztán természetesen, hogy meglátszik rajta, nem köszönésre használják, hanem tartósan teszik le vagy fel. Különben semmi szükség ilyen diszkrét ismertetőjelekre, hiszen nem titkolják, hogy cigányok. Hangosan beszélnek a maguk nyelvén, elnyújtott magánhangzókkal, diftongusokkal formálva a szavakat, sértődött hangon, indulatosan, majd siránkozásba átcsapva egy pillanatra, hogy aztán megint erőteljesen felcsattanjanak. Egymás szavába vágnak izgatottan, mintha az, amiről beszélnének, valamennyiüket érintené. Kollektív sértődöttség és harag, illetve panasz, majd jókedv érződik ki fölöttéb plasztikus nyelvükből. Különben gyakori és rendszeres útitársaim, s rég rájöttem, hogy egy zenekar tagjai, és tovább utaznak, mint én, Sztapárra vagy hova járnak, nyilván valamilyen éjszakai lokálba muzsikálni. Nem magyar cigányok. Tamburások. Este mennek, s feltehetően a hajnali busszal térnek haza. Szerb szevdalinkákat játszanak, és kórusban énekelnek macedón népdalokat, hamisítatlan fejhangon, a stílusnak megfelelően és néha talán egy-egy magyarnótát, ugyancsak szerb szöveggel, mert azok most országszerte nagyon divatosak. Valószínűleg meg is vannak elégedve, vendégek és tulajdonos egyaránt, mert különben letértek volna erről az újvidéki vonalról, elmentek volna másfelé, más lokálba. De nem. Ezek kitartóan döcögnek be este és térnek álmosan és fáradtan haza reggel. Mit tudunk a cigányokról? Nem általában, ahogy a világban szétszórva, kisebbségben élnek. Csak ezekről a zenészekről és teknővájókról, tollszedőkről és ócskavasgyűjtőkről, akiket gyerekkorunk óta ismerünk. Ezekről, akik Bácska déli részén, a Duna árterületében, erdők szélén, de mindenesetre zárt falusi közösségektől távol, elkülönülve éltek. Mert a városi, kávéházi muzsikusok már másféle nép. Az már magyar vagy szerb, s legföljebb mostanában naturalizálódik kicsit egy-egy cigánybál erejéig, aztán elszakadva él tovább. De akiben azért egy-egy pillanatra fellángol dacosan az etnikai önérzet. Különben pedig egy szétszórtan élő kisebbség nem lehet nemzet, ha mégannyira kitart is a származása mellett. Nincs országa, amelyben ő lehetne az államalkotó elem. Nincsenek 24
