Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Herceg János: Hazám, hazám…

szaga. Ajtaján most lép ki kék csíkos trikóban egy termetes sofőr fogvájóval a szája sarkában, köldöke alatt kezdődő farmernadrágban s lomhán száll a kabinjába. „Végre egy kis összhang múlt és jelen viszonyában!” — mondja magában a városi ember a pótkocsis, ponyvával letakart teherautóra és hatalmas vezetőjére nézve, aki egy lusta pillantással utolsó istenhozzádot int a falunak, mint Gulliver Lilliput népének. Adio, maré! Ő most már meg sem áll a köztársaság székhelyéig.

Itt volt régen, ezen a téren az iskola, s a tantermek csendjébe olykor átszűrődött a tisztelendő úr kántálása: „Az Úr legyen veletek!” A templom ittmaradt a vaskeritéses kertben, Mária tarkára festett s árván ácsorgó szobrával, abból az időből, amikor még divat volt az ilyen emlékmű állítása a Szűzanya örök dicsőségére, s az állító teljes nevével, ha már ennyit reszkírozott. Az iskola pár évvel ezelőtt átköltözött új, emeletes épületébe, bejárata fölött ugyancsak aranyozott betűkkel, amelyek most már kicsit megkoptak, ott díszeleg a bölcs szállóige: A tudás hatalom. S ebben aztán valamennyien egyetérthetünk, legföljebb magunkban téve hozzá, hogy a hatalom nem okvetlenül mindig tudás.

Ez van. És szemben a pék, ahol egész délelőtt forró burek kapható. Egy cikkely harminc pénz, de viszik, mint a cukrot. A pékről fantasztikus mesék vannak forgalomban, hogy odahaza, szűkebb hazájában, amely most a nyugtalanság völgye lett, három felesége van és kilenc gyereke, s ugyanakkor félelmetesen gazdag. Ó minderről nem vesz tudomást, kedves, barátságos mosollyal köszön a vevőknek, mint aki nem tudja, hogy ez a kereskedelemben manapság már nem szokás. Barátai nincsenek, nő se jár hozzá, mert két éven át figyelték árgus szemek mindenfelől. Reggel kitámasztja boltja ajtaját, este behúzza, s hogy mit csinál odabenn egyedül, hiszen ott is lakik, rejtély. Egy biztos: az említett Mária- szobor kályhaezüsttel festett kendőjében, isten bocsássa meg, nem magányosabb, mint ő.

A városi ember tovább megy.

Egy régimódi zsalugáteres házból most jön ki két apáca. Karcsúak, kedvesek, fiatalok. Az öreg doktoméhoz járnak, aki eltörte három éve csípőben a lábát, s nincs, aki ápolja. Van ugyan egy asszonya, de az az ebéddel van elfoglalva, a takarítással meg a kerttel, s csak akkor megy be, ha a beteg legalább háromszor kiáltott neki: Maris! Maris! Maris! Mondták már sokan, minek az a félholdas kert! És minek a négy szoba verandával és az ebédlő meg a szalon a hosszú koncertzongorával? Mért nem ad el mindent s megy át Szabadkára, a nyugdíjasok otthonába, amelyről oly sok szépet írtak az újságok.

— Mert már csak az éltet — mondja és sír —, az a tudat, hogy otthon vagyok. A sajátomban. És a boldogult férjem utóda, ez a Momo Momcilovic, minden gyógyszert kiír nekem, amit csak kérek. És Zsuzsit se lennék képes nélkülözni, hiszen tudjátok jól!

Zsuzsi tanítónő és vénlány, ötvenéves. Vörösre festi a haját és koromfekete szemöldököt húz magasan a homlokára, miután az eredetit leborotválta. Klerikális hajlamokkal gyanúsítják, mire ő kihívóan feleli:

— Bizonyítsátok rám! Na és ti?

Ezen aztán már csak nevetni lehet. Ha nagyon megtelik a szíve keserűséggel, ahogy mondani szokta, leül az öreg doktorné lehangolt zongorájához és lejátssza többek között a „saját” nótáját: Nem megyek el a templomba, hogy ha téged esketnek ... Mert volt egy vőlegénye, örök hűséget fogadtak egymásnak, aztán a fiú hirtelen szakított vele. Hogy miért, senki sem tudja. Pedig titokban éveken át nyomozott az ügyben az egész kollégium. Most rámarad majd a zongora az öreg doktorné halála után, a ház meg az apácáké lesz.

Ez a központ az iskolával, a pékkel meg a zsalugáteres házzal.

Az út tovább fut a messzeségbe, de most már szerényebb házak között, ahol itt-ott öregek ülnek kinn az utcán, az akácfa törzséhez meg anyakoca dörzsöli a hátát, míg az udavarokból kukoricamorzsoló duruzsolása hallatszik. A városi ember legszívesebben leülne itt az öregek közé a falunak ebben a hamisítatlan részében, ahol egy kicsit még megállt az idő.

Itt azonban, mintha épp ez volna a baj.

— Hogy van, Julis nena? — hallatszik egy női hang valahonnan, mire dörmögőn szól vissza a válasz a pádról, amelynek támlája sincs, csak egy deszka két e célra vágott tüskön:

23