Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Herceg János: Hazám, hazám…
\ Herceg János Hazám, hazám .. . Napéj egyenlőség A .főút nemzetközi jelentőségű. Hetven százalékban itt bonyolódik le a forgalom az ország északi és nyugati része között. Itt vannak a főút által kettészelt téren az üzletek, a pék, aki qgyben cukrász, s itt volna a mészárszék is, ha nem zárta volna be két év előtt a gazdája a psekély érdeklődés miatt. A falu önellátó. Minden második házban mélyhűtő van és disznóhizlalda. A termelő ma gangosán jár ebben a szocialista világban, szemébe húzott sapkával л fején, mert kalapot már csak az öregek viselnek, s a szövetkezetben talán az asztalra ií csap, ha nem kapja meg mindjárt a pénzét. — Asztalra csap? Hát hol él maga? Nem tudja, hogy a szövetkezetben úgy le tudják piszkítani máma a polgárt, mint a taknyos gyereket? De igenis máma! Ebben a világban. Engem is) Pedig még nem voltam tizennyolc éves, amikor jelentkeztem a Petőfi brigádba! Ennek a nyavalyás kis Rozinak még az apja is porban játszott akkor, ő meg most rám kiabál avval a kipirositott szájával: Mondtam már magának, akkor jöjjön a pénzért, ha értesítjük! Mit jár a [nyakamra folyton? Várjon! A panaszos, aki régiesen „polgárnak” nevezi magát, mint valamikor a jobb módú parasztok, az egykori nagykocsma túlméretezett ivójának söntéséhez támaszkodva áll, óriási ujjai közül kipiroslik a kis pohár kevert. Nyár van, hétköznap délelőtt, munkaidő, a fiatal kocsmárosné, mert az öreg nyugdíjba ment, az ajtóval szemben ül, nagynéha felnéz a szép barna szemöldöke alól, miközben rózsákat hímez méregzöld levelekkel valami asztalkendőre. Néha cigarettáért nyúl és vastag felhőben fújja ki a füstöt. A szép magas fia szakállt növesztett, hosszú hajat, de olykor vasárnap délután csizmát húz, rámásat, árvalányhajas kalapot ültet a feje búbjára és beáll a tánccsoportba, ha a tűzoltó zenekar rázendít a dalra: „A horgosi csárda ki van festve ...” Különben másodéves közgazdász Szabadkán. Mert ott anyanyelvén tanulhat. Mit szóljon mindehhez a városi ember, akinek ez a hazája, s gyenge pillanataiban ugyancsak könny szökik a szemébe, isten tudja miért, ha a trombitások hangszerüket az ég felé fordítva tele pofával fújják a dalt. „Napéjegyenlőség!” — sóhajtja. „Az átváltozás ellentmondásai!” Akárcsak az említett szövetkezeti lány is, aki négy évig járt Topolyán iskolába és el akarja felejteni, hogy anyja és nagyanyái cselédek voltak Zomborban meg Apatinban, s talán Hódságon a Korényi tekintetes úrnál. És sorsában ilyen ellentmondásos a kiszolgált harcos is, aki az idén már másodszor ad át hatvan darab békonsertést, s aki már egy hét múlva azzal áll az iroda kisablaka elé, hogy azt mondja: — Mi lesz a pénzemmel? Csak isszátok a kávét meg vakarjátok az izéteket, az anyátok istenit! Kinn a téren dömperek pihennek, olaj tankok és néhány nyavalyás kis személygépkocsi. Ott van a másik kocsma. Ott zeneszekrény üzemel, hangjának hatósugara a fél falut bezengi: „Hej, di-di-di-di-hopp-hopp-hopp ...!” És messze érződik a roston sült hús 22
