Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Vita az élet értékéről és minőségéről - Géczi János: Deviánsok Tiszazugja (Utószó a Vadnarancsokhoz)

Vita az élet értékéről és minőségéről

Deviánsok Tiszazugja

— utószó a Vadnarancsok hoz —

4

d. _Az evolúció során úgy specializálódott egy hazai orchideafaj (amelynek a rokonait egyébként az ember nem azért tette deviánssá, hogy díszíthesse magát és környezetét), hogy szaporítószerve, a virágja, egy bizonyos légy nőstényének illatát és mintázatát/alakját utánozza. így arra készteti a becsapott légy-hímeket, hogy közösüljenek vele, s a szükségképpen sikertelen aktus során, csak úgy mellékesen beporzódik. Az ehhez hasonló módszert számos közíró alkalmazza, remélve, hogy az imitált aktusok eredményeként mégis megtermékenyülve előbb-utóbb termést érlel, ami, ugye a (faj)fennmaradás tartozéka.

Nem tudok mást hinni Kunszabó Ferenc újabb írásáról, s magáról Kunszabóról sem. Hiszen a jeles szerzőnek tudnia kellett, hogy annyi ténybeli, logikai stb. hibát követ el, hogy már csak ezért is számos rovar fog rázúdulni orchideájára.

Bizonyos, hogy vannak, olyan helyzetek, amelyek megoldásához csak botránnyal lehet közelebb jutni. Nos, ha Kunszabó leendő könyvének a Forrás szeptemberi számában, „A deviáns a viáns?” címen közölt fejezetét annak szánta, szíve joga. Hiszen valóban kell az élet értelméről és minőségéről beszélnünk, ismét és ismét, de azért mégiscsak megalapozottan és feltétlenül etikusan.

Könnyű a minősítés: a szerző fél-következtetései, sugallatai, érzelmi megnyilvánulásai, kitanult írói fogásai annyira demagógok, hogy példa nélkülinek szeretném hinni az ilyen tárgyválasztású publicisztikák közt. Bár nem az. Ráadásul ez a demagógia „hasznosnak” minősülhet, hogy miként, láthattuk azt számos alkalommal, amikor — szelep-effektus! — nem azért aggodalmaskodtunk, amiért kellett volna.

A legnagyobb baj, hogy Kunszabó nem is kíván arról beszélni, amit meghirdet. Nem úgy és nem azt fogalmazza nagyjából értelmezhető mondatokká, mint ahogy és amit a hozzá hasonló indulatokkal megáldott közírónak illenék. Még csak nem is érinti, távolról sem cserkészi be azokat a társadalmi, politikai, szociológiai okokat, amelyek valamelyest indokolhatnák a „deviánsak” elképesztően nagy arányát most és itt. Amikor meg azt hiszi, hogy a devianciáról beszél, többnyire nem arról szól. Lehet, a merészségével lenne baj? Reméljük, nem az éleslátásával. Vagy mindaz, amit ama néhány papírlapon művelt, nem más, mint vérgőzös handabanda? Szabad-e ilyen elméleti és metodikai módszertelenséggel küzdőtérre állni — bármely ügy érdekében? Különösen úgy, hogy rendelkezésre áll — valóban — minden, az utóbbi időben elburjánzó újságírói-írói technika, frazeológia és kétes indítékú manipulációs lehetőség? Vagyis az eljárása — fogalmazzak pontosan: profizmusa — megtéveszti a háttérinformációkkal nem rendelkező olvasókat, s indulativá degradál minden lehetséges cselekvést.

Újabb hozzászólások közlésével folytatjuk a folyóiratunk 1987 szeptemberi számában elkezdett vitát. A vitát februári számunkban zárjuk le. (A szerk.)

26