Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Kőhegyi Mihály: A. Sajti Enikő: Délvidék (1941-1944)

jesítöképessége, a szociálpolitikai célok megvalósítása annál alacsonyabb szinten történhet meg. Ám ezek csak néhány dilemmát érzékeltetnek azok közül, melyekkel Kulcsár Kálmán tanulmányaiban foglalkozik. Nyilvánvaló vagy kevésbé nyilvánvaló formában valamennyi a modernizáció egy-egy szintjéhez kapcsolódik.

Ha ugyanis a gazdasági törvényszerűségek nem működhetnek gazdaságiként, vagy ha a politikai döntések előkészítésében és végrehajtásában meghatározóak az érdekérvényesítési képességek rejtett, nem nyilvános mechanizmusai, többnyire azok a „csoportérdekek kerülhetnek a súlyukhoz viszonyítottan túlnyomóan előtérbe, amelyek kedvezőbb helyzetben vannak érdekeik érvényesítése során. Magyarországon például egyes nagyüzemek érdekei — részben a vezetőknek a hierarchiában elfoglalt helye, az így kialakított presztízse és kapcsolatai folytán, részben abból az azonosításból következően, amely szerint a nagyüzem és a munkásosztály egyet jelent (így a nagyüzemek érdekei a munkásosztály érdekeiként tüntethetők fel) — gyakran érvényesültek s érvényesülnek a gazdaságilag esetleg negatív voltuk ellenére is.” Ez utóbbi pedig aligha kedvez a modernizációs törekvéseknek. Aminthogy a politika visszacsatolási csatornáinak fejletlensége és szelektivitása is inkább hátráltató tényező. Akkor is, ha maradéktalanul következetes és a nyilvánosság által ellenőrzött formákban jelennek meg a politika közvetítő és visszajelző kommunikációs rendszerei. Ugyanakkor Kulcsár Kálmán elemzései nyomán az is világosan kirajzolódik, hogy társadalmunkban nem csupán az erőforrások, hanem a hatalom, a presztízs, a pozíció újraelosztása is folyik. S ebben az idejétmúlt szocializmuskép bizonyos mozzanatai — lágyabb vagy keményebb ideológiai burokba csomagoltan — éppúgy megjelennek, mint a recentralizációt segítő jogi-adminisztratív intézkedések.

Csakhogy így újra a modernizálódás esélyei csökkennek, s ezzel egyidejűleg szaporodnak azok a diszfunkcionális jegyek, melyek a szervetlen gazdasági-kulturális fejlődéssel amúgy is együtt járnak. A jogi túlszabályozottság szükség- szerű következménye például bizonyos szabályok figyelmen kívül hagyása, illetve a központi döntéssel vagy akaratérvényesítéssel szemben álló stratégiák alkalmazása. Ezért is fogadhatjuk el a kötet szerzőjének azt a — többoldalúan igazolt — megállapítását, mely szerint a magyar társadalomban érzékelhető gazdasági, politikai, kulturális diszfunkciók főként az intézményi-politikai rendszer modernizációján keresztül mérsékelhetők. Makroszinten ez nem jelent mást, mint az érdekérvényesítési képességek demokratizálását; az érdekviszonyokban tapasztalható torzulások felszámolását; a nem nyilvános ideologizáló mechanizmusok kiiktatását. Mikroszinten pedig a termelői-vállalkozói célok és stratégiák kiterjesztését a gazdasági élet egészére, s a valóban közösségi értékrend kikristályosodását segítő autonóm és felelősségteljes emberi cselekvések mobilizálását. Ha egyik is, vagy a másik is hiányzik, nemcsak az a veszély fenyeget, hogy a fejlődő országok színvonalára süllyedünk vissza, hanem könnyen felszámolódhatnak a modernizáció eddigi eredményei is (a többé-kevésbé jól működő áru- és pénzviszonyok, a decentralizált döntési jogkörök, a vállalkozói önállóság, a bontakozó kulturális demokrácia és így tovább). Mert bármennyire kényelmes is „ egy túlszervezett állam infantilis alattvalóiként” (Thoma László) élni, lehetséges alternatívaként mégiscsak az értelmes emberi élet kínálkozik. Ehhez azonban a még átfogóbb modernizálódás esélyeit kell megteremtenünk. (Magvető Könyvkiadó, 1986.)

Kerékgyártó T. István

A. Sajti Enikő: Délvidék 1941—1944

Magyarország második világháború alatti történetéről az utóbbi évtizedben több forrásközlő kötet és számos tanulmány jelent meg, melyeknek nyomán ma már sokkal árnyaltabban látjuk a korabeli eseményeket, de messze vagyunk attól, hogy az összkép részleteiben se legyenek homályos foltok. A Délvidék visszacsatolásának, Jugoszlávia 1941 áprilisi lerohanásának és szétdara- bolásának; különösen pedig a népi felszabadító háború történetének szinte beláthatatlanul gazdag irodalma van. Kívánatos volt, hogy az elsősorban jugoszláv visszaemlékezésekre, feljegyzésekre és levéltári iratanyagra épülő feldolgozások után hazai történetírásunk is foglalkozzék e kérdéssel, hiszen közvéleményünk főként az újvidéki „hideg napok” eseményeit ismeri Cseres Tibor könyve, és az ebből készült film alapján. Csakhogy Cseres példát akart adni Közép- Kelet-Európa íróinak, hogy nyomában bátran és őszintén tárják fel, amit saját népük nevében cégéres gazemberek követtek el a szomszédos és évszázadokon át együttélő nemzetek ellen. Nem ő tehet róla, hogy követőre nem talált, sőt könyve kettős visszahatást és torzulást szült. Részben azzal, hogy immár magyar író tollából lehetett fejünkre idézni és általánosítani (ez a fő veszély) „vérengzéseinket”; részben pedig azzal, hogy kialakított egy „akkor hallgassunk inkább” téves beidegződést. Az egysíkú, hamis és torz állókép helyett időszerű volt egy, az eseményeket idő95