Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Kőhegyi Mihály: A. Sajti Enikő: Délvidék (1941-1944)
rendben bemutató, a történteket súlyuknak megfelelően értékelő könyv megjelenése. Ismeretes, hogy a Délvidék visszacsatolásával, ezzel az utolsó, sorrendben a negyedik területrevízióval — ellentétben a Felvidék és Erdély egy részének visszakerülésével — nem magyar többségű területek váltak Magyarország részévé. Ráadásul a korábbi területgyarapodásoktól eltérően, ezúttal nem békés visszacsatolásról, hanem katonai támadásról, fegyveres megszállásról volt szó, amely egyúttal Magyarország világháborúba lépésének utolsó előtti felvonását jelentette. Teleki Pál miniszterelnök tragikus öngyilkossága nem változtatott a magyar uralkodó körök szándékán a Jugoszlávia elleni támadás kérdésében. Horthy hadparancsára, amely az „ezeréves déli határig” tartó előrenyomulásra szólította fel a magyar hadsereget, 1941. április 11-én a magyar alakulatok átlépték az 1921 óta fennálló magyar—jugoszláv határt, s szinte ellenállás nélkül nyomultak előre. Röviddel ezután több helyen is sor került bizonyos partizánakciókra, melyet a katonai vezetés azonnal megtorolt. Hamarosan az 1921 után betelepített dobrovoljácok kitelepítését is végrehajtották. Erre égetően szüksége volt a kormánynak, mert időközben a bukovinai székelyek és a moldvai csángók megérkeztek a Bácskába. A katonai túlkapások mielőbbi megszüntetését sürgető Bajcsy-Zsilinszky Endre felszólalásai, de különösen a külföldi sajtó támadásai nyomán a kormány belátta, hogy a „kemény kéz” elvét a finomabb módszerek alkalmazásának kell felváltania. Éppen ezért a Kállay-kormány az apró gesztusok politikáját folytatta, sőt hajlandó volt az újvidéki bűnösöket is felelősségre vonni. Valójában azonban a Kállay- és a Bárdossy- kormánynak a délvidéki ellenállásról, partizántevékenységről vallott nézeteiben semmiféle különbség nincs. Letörését és felszámolását azonban Kállay úgy próbálta elérni, hogy közben délvidéki szövetségeseit ne veszítse el. Fölismerte, hogy ha a megtorlás válogatás nélkül az egész szerb lakosságra kiterjed, úgy a magyar kormánnyal együttműködni akaró szerb politikusok is elriadnak és szembefordulnak velünk. Ez pedig sem bel-, sem külpolitikai szempontból nem volt kívánatos. Magyarország német megszállása után (1944. március 19.), különösen pedig a fokozódó partizántevékenység és az egyre közelebb kerülő front hatására visszatért a kemény kéz politikájának gyakorlata. Ez a szerbek mellett elsősorban a zsidókra hozott újabb szenvedéseket. Az események azonban már drámai gyorsasággal peregtek. A front közeledése és a belső partizántevékenység erősödése miatt 1944 szeptember végén megkezdődött a magyar hatóságok kiköltöztetése Újvidékről. A csendőmyomozó alosztály szeptember 21-én települt át Bácsalmásra. Október 4-én elrendelték a Ferenc-csatornától délre fekvő területek kiürítését, mert a szovjet alakulatok elérték a Tiszát. A helybeli délszláv lakosság és a gyorsan visz- szatért kitelepítettek számára ütött a bosszúállás órája, amely a népi hatalom megszilárdulása előtt sok ártatlan áldozatot követelt az ottani magyarság és németség (svábság) soraiból. Ezekről az eseményekről egyelőre csak a Németországban megjelent visszaemlékezésekből van egyoldalú képünk, pedig a történtek való és igaz feltárása aligha odázható el ma már a messzi jövőbe, hiszen azok a magyar és a jugoszláv nép történelmének szerves részei. A közös múltunkkal való szembenézés pedig sürgető kötelességünk. (Kossuth) Kőhegyi Mihály 96
