Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Kerékgyártó T. István: Megkésettség és a modernizáció esélyei (Kulcsár Kálmán; A modernizáció és a magyar társadalom)

szüntetni. Csakhogy ehhez olyan politikai-társadalmi berendezkedésre volt szükség, amelyik szinte korlátlan mértékben, a társadalmi ellenőrzést teljesen kikapcsolva képes megvalósítani — az akkor már teljesíthetőnek vélt — terveket. A tömeges terror eszközeit is felhasználva, a hatalmi politikai rendszer „piramisszerű elrendeződése” jött létre, mely a társadalom eltérő érdekű rétegeinek céljait, akaratát közvetítő valamennyi intézményrendszert és szervezeti keretet megsemmisített. így a megindult modernizációs folyamat nemhogy csökkentette volna a fejlődés egyenlőtlenségét, hanem inkább növelte, s bizonyos mértékig — éppen az újonnan létrehozott ellentmondásokkal és konfliktusokkal — maga teremtette meg a modernizálódás korlátáit. S paradox módon, a változáshoz való alkalmazkodási készség kialakulása éppenséggel a megmerevedésnek kedvezett, mivel az 1948 utáni időszak társadalomképében a marxista szocializmusfelfogás elemei keveredtek egy sokkal primitívebb fokon létrejött szocializmus formai és tartalmi elemeivel. Máig meghatározó módon, még ha az ötvenes évekre jellemző társadalom- és gazdaságirányítási rendszer azóta gyökeres változáson is ment keresztül.

Mert azok a torzulások, melyek az érdek-, erő- és hatalmi viszonyokban bekövetkeztek, vagy azok, melyek a gazdaságot kényszerpályára állították, a társadalom felszíni szerkezete alatt mindmáig kitapinthatok. Nemcsak Kulcsár Kálmán tanulmányaiból, de más jellegű kutatásokból is hozhatnánk példákat, hogy az elmúlt három és fél évtized során a gazdasági növekedés valójában a társadalom és gazdaság erőforrásainak szisztematikus „kifosztására” épült. Míg az első időszakban az egyéni fogyasztás radikális korlátozása jelentette a növekedés egyik forrását (az ötvenes évek első felére csaknem 35 százalékkal csökkent a dolgozók reáljövedelme), addig a hatvanas évek közepéig-végéig a mezőgazdaság volt a legfőbb akkumulációs forrás. Csak 1968 után — a piaci mechanizmusok kiépítésével és a vállalatok önállósításával — történt lényegesebb változás. Ezt megelőzően a gazdaság központi irányítói számára a „kifosztás” ideológiája és gyakorlata a legtermészetesebb gazdaságszervező módnak tűnt. Am amikor kezdtek kimerülni a belső tartalékok, s a gazdasági növekedés fenntartásához egyre több külföldi hitelre volt szükség, akkor indult meg bizonyos változás a politikai-intézményi szférában. Újra csak a kényszerítő körülmények hatására, mely elvileg ugyan lehetővé tette a gyors reagálást a külső kihívásra, de mivel nem kapcsolódott össze a politikai intézményrendszer radikális reformjával, a strukturális alkalmazkodás — mely a modernizáció egyik fontos feltétele — felemás módon ment végbe.

Kétségkívül a politikai rendszer adaptációja a változó körülményekhez igen összetett folyamat, s abban sem kételkedhetünk, hogy a „produkált kihívásnak rendkívül erősnek kell lennie ahhoz, hogy maga a változás szükségessége nyilvánvalóvá váljon”, a társadalom valamely szférájának modernizálódását mégsem lehet csupán a politikai elhatározások és akaratérvényesítések következményeként felfogni. Még akkor sem, ha ebben a folyamatban a politikai szférának valóban döntő szerepe van. Mert éppen a hetvenes évek változásai utalnak a nem akaratlagos modernizáció jelenségére, mely — többek között — az egyének anyagi feltételeinek mint civilizációs folyamatnak az előrehaladásában nyilvánul meg. Ezért is képzelhető el nehezen, hogy a modernizáció ne a társadalmi-gazdasági élet egészének demokratizálódásához kötődne. Bárki számára nyilvánvaló ugyanis, hogy a politikai és a gazdasági centralizáció, a valóságos érdekérvényesítési lehetőségek hiánya, a korlátozott nyilvánosság, a deklarált értékek „valóságnélkülisége”, a tervalkun alapuló gazdaságirányítás, a paternalisztikus hatalomgyakorlás a társadalmi korszerűsödés és korszerűsítés akadályaiként jelennek meg. S bár a kötet szerzője a szocialista fejlődés kezdeti szakaszára véli jellemzőnek azt az „alattvalói” magatartást, mely abban mutatkozik meg, hogy az állampolgárról gondoskodtak, az érdekei nevében cselekedtek, igazából ez a szemlélet máig sem szűnt meg. Akár a köznapi élet példái is megerősíthetnék, mennyire nem ritka a meghunyászkodó, infantilis attitűd. Ha valaki hozzá kíván jutni valamihez, nem elsősorban jogaira, a törvényes előírásokra hivatkozik, hanem összeköttetéseket, kapcsolatokat keres, s ha módjában áll, korrupt módon is honorálja a kapott előnyöket. S mivel az alacsony termelékenységű gazdaság az expanzív módon szaporodó igényeket képtelen kielégíteni, a törvényen kívüli előnyszerzések egész rendszere alakul ki.

Valójában persze nem is annyira a negatív jelenségeket kell itt hangsúlyozni, hanem inkább azokat a társadalmi okokat kell sorra venni, melyek a modernizáció ellenében hatnak. És ha erről az oldalról közeledünk a társadalmi újraelosztás ellentmondásaihoz, a gazdaság-, a település- és a szociálpolitika hiányáig jutunk el. Minél nehezebben tudunk ugyanis elszakadni a „központosító, állami tervracionalitástól”, annál kevésbé érvényesülhet a gazdaság sajátos racionalitása. Minél tovább él az erőforrások újraelosztásának az a rendszere, amelynek alapvető sajátossága a nyílt, egyértelmű érdekérvényesítési mechanizmusok elfojtása s a társadalmi nyilvánosság ellenőrző fúnkciójának hiánya, annál inkább növekednek az infrastrukturális egyenlőtlenségek; s minél lassabban növekszik a gazdaság tel94