Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Kerékgyártó T. István: Megkésettség és a modernizáció esélyei (Kulcsár Kálmán; A modernizáció és a magyar társadalom)
tum-szociográfiának, mindegy —, hogy nem művészkedik, hanem épp ellenkezőleg, célja a prózai valóság megörökítése. Ma, amikor a közönség — egy vájtfülű sznob kisebbségtől eltekintve — elutasítja a didaktikus és antididakti- kus, de mindenképpen öntetszelgő artisztikumot az irodalomban, Magyar Bálint észrevétlenül egy jelentős opuszt tett le az asztalra. Azt is mondhatnánk róla, hogy a Dunaapáti 1944—58 valójában nem más, mint a XX. század második felének hiányzó nagy magyar parasztregénye. E három, egyelőre még „házi kivitelezésben” megjelent kötet talán éppen amiatt nevezhető kiemelkedő jelentőségű műalkotásnak, mert a nyomát sem látni rajta annak, hogy szerzője az íróművész pózában akarna tetszelegni. (A Művelödéskutató Intézet és a Szövetkezeti Kutatóintézet közös kiadása) Pelle János Megkésettség és a modernizáció esélyei Kulcsár Kálmán: A modernizáció és a magyar társadalom A huszadik századi magyar társadalom megké- settségéről vallott nézetek igazságtartalmában aligha kételkedhetünk. Mert ha látszólag úgy tűnik is, hogy a gazdasági, a kulturális vagy éppen civilizatorikus elmaradottság az előző történelmi időszakok következménye, ez csak felerészben igaz. Felerészben, mert a megkésettség kiváltképp viszonylagos fogalom, s valódi értelme az egyenlőtlen fejlődés logikája alapján ragadható meg. Mást jelentett a megkésettség fel- számolási kísérlete a XIX. században, s megint mást napjainkban. Ebből adódóan csak a konkrét történeti vizsgálódások során lehetne kimutatni, milyen következményekkel járt például — Bibó István szóhasználatával élve — a túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, a túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, a teljesítmények állandó hangoztatása és valódi értékének csökkenése a fejletlenség újratermelődésében. A társadalomformáló tényezők ugyan fél évszázad alatt sokat változtak, ám történelmi perifériára való sodródásunk nyomasztó terhe mindmáig érzékelhető. Míg 1945 előtt az idegenszerű kapitalista és a nemzeti feudális elemek ellentmondásos együttlétezése volt a modernizálódás akadálya, addig az elmúlt négy évtizedben a szervetlen fejlődés hozta létre a megújulás korlátáit. S bármennyire átalakultak is a társadalmi feltételek, az új fejlődési pályára való állás mégsem következett be. Vagy a reális társadalomfejlesztési stratégia hiányzott, vagy a történeti „örökség” bizonyult felszámolhatatlannak. Méghozzá minél kényszerítőbb követelményként jelentkezett a megújulás, a korszerűsödés, annál inkább nyilvánvalóvá váltak a hátráltató tényezők. Bármi legyen is azonban a helyzet a megkésettség és modernizáció egymást oly sokszor kioltó viszonyával, a felzárkózás meggyorsítása napjainkban elkerülhetetlen. A technológia korszerűsítésében ugyanúgy, mint az általános iskolázottság és műveltségi szint emelésében, vagy az állami és közigazgatási szervezeti reformálásában. Mert — ahogyan Kulcsár Kálmán is meggyőzően bizonyítja — az eredményes modernizáció olyan gazdasági struktúrában mutatkozik meg, amely az ország adott feltételeire épülve „képes a változó külső körülményekhez alkalmazkodva rugalmasan működni”. Ám ez nem jelenti azt, hogy könnyű megszabadulni az „örökségektől”. Hiszen jól tudjuk, a múltból hozott hátrányok — a jelen ellentmondásaival kiegészülve — objektive léteznek, attól függetlenül, hogy mit tartunk róluk. Léteznek olyan formában is, hogy a szocializmus történelmi kialakulása és térhódítása mindeddig a tőkés világgazdaság perifériájára szorult, társadalmi-gazdasági tekintetben elmaradott országokra jellemző folyamat. Az eredeti elképzelésektől eltérően a jelenlegi szocializmusok lényegében felülről, politikai eszközökkel létrehozott, „társadalmi berendezkedéseknek” tekinthetők. S ez már önmagában is kikerülhetetlen körülmény, mely minduntalan „keresztbe- teszi” a modernizációs törekvéseket. Elegendő itt az 50-es évek magyar társadalmára gondolnunk. Még ha a szovjet fejlődési modell átvétele — általános vonásait tekintve — alkalmas is volt Magyarország modernizációs folyamatának „előrelendítésére”, változtatás nélküli követése szükségképp diszfunkcionális következményekkel járt. Éppen csak olyan következményekkel, amelyek mindmáig felszámolhatatlannak látszanak. Mivel a modernizáció nemzeti jellege és motiváltsága jórészt hiányzott, a relatív hátrányok — a kezdeti gazdasági fellendülés ellenére — számos területen nőttek. Hiába lettek így fejlettebbek a termelési viszonyok, a magyar társadalom a negyvenes évek végén egy igen sajátos, máig sem megoldott dilemma elé kerül. Gyakorlatilag ez a dilemma abban rejlett, hogy az örökölt gazdasági fejletlenséget felfokozott dinamikájú gazdasági növekedéssel kellett volna meg93
