Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Pelle János: A nép, tűzön-vizen át (Magyar Bálint: Dunaapáti I-III.)

Magyar Bálint szociográfiája teljesen eredeti dokumentumokat közöl, mikor képet rajzol a munkaszolgálatra behívott kulákfiukról, s nyilvánosságra hozza a Kazincbarcikán kényszer- munkát végző parasztember leveleit. Ami pedig annak a „kulákasszonynak” az emlékezését illeti, akit a Hortobágyra telepítettek ki, igencsak ismerős a mondat, amivel az őr fogadta az újonnan érkezetteket a táborban: . ide be van út, de

innen ki nincsen. Innen majd csak a dögös kocsi viszi el magukat.”

Az új rendszer falusi kárvallottjai tehát a nagygazdák, majd a középparasztok voltak, de mint „kulákbérencre” a szegényparasztokra is lesújthatott a hatalom ökle. Ürügy éppen elég akadt, ilyen volt például a „feketevágás”. De azt is érdekes szemügyre venni, hogy Dunaapátin kik léptek ebben az időszakban feljebb a társadalmi ranglétrán, illetve kik részesedtek az elkobzott javakból? A hamarosan megalakuló, majd vegetáló termelőszövetkezetek tagjait semmiképp sem sorolhatjuk a kedvezményezettek közé. Jól járhattak viszont egyes lumpenelemek, akik közreműködtek a lefoglalt ingóságok „transzferálásában”, illetve beköltözhettek a kitelepítettek elhagyott otthonaiba, vagy a felszámolt községi szegényházba. (A „transzferálás” korabeli jogi fogalom: a tartozások fejében lefoglalt ingóságok elszállítását jelenti.) Ezeken a pünkösdi királyságba csöppenő lumpenelemeken túl azonban volt egy olyan tisztességes szegényparaszti csoport is a faluban, mely az új rendszer hívévé vált, s a régi rendszerben elszenvedett sérelmeiért, meg a módosabb gazdák lenézéséért úgy állt bosszút, hogy funkciót vállalt a helyi társadalmi és közigazgatási szervekben.

A községi tanácsok titkárai, a helyi pártszervezetek vezetői kerültek ki ebből a csoportból. Látszólag ezek az emberek a rendszer kedvezményezettjei voltak, s elindultak a társadalmi felemelkedés útján. Valójában ők sem jártak sokkal jobban, mint a kulákok, akik ellen felléptek. Egyrészt igen rosszul fizették őket — ez az egyik magyarázata annak, miért kellett olyan sokszor korrupció miatt leváltani a helyi vezetőket —, másrészt két oldalról is bizalmatlanság, illetve gyűlölet övezte őket. A felsőbb szervek eleve nem bíztak a helyi káderekben, a parasztok pedig érthetően felelőssé tették őket a nyomorért, amibe a beszolgáltatások és az adók taszítták őket. Ilyen helyzetben, amikor az apparátus nem kínált kivezető utat a faluból, a legtisztességesebb kommunisták lemondásra kényszerültek. Ám ha „meghátráltak a politikai munkától”, nem számíthattak a párt támogatására, s teljes nyomorban, állás nélkül maradtak, még a községi bölcsőde konyháján sem alkalmazták őket.

Érdemes még kitérni néhány mondat erejéig a nagymúltú református egyházközség sorsára

ebben az időszakban. A falu lelkipásztora, aki 1919-ben vöröskatona volt (!), 1953-ig tartotta a lelket híveiben, s többszöri őrizetbe vétele és zaklatása ellenére dacolt a hivatalos szervek nyomásával. 1953 őszén viszont az egyházi felettesei hátráltak meg, s helyezték el egy távoli községbe, ahol hamarosan meg is halt.

Ilyen előzmények — no meg a közjátéknak számítható 1956-os dunai árvíz — után következett el Dunaapátin 1956 októbere. Joggal hihetnénk, hogy a faluban véres események játszódtak le, hiszen a község 1919 júniusában a Duna— Tisza közi ellenforradalom egyik fő fészke volt. Valójában csak a következő történt: a presbitérium összeült, s követelte a leváltott lelkész visszahelyezését; a tanácsházán Nemzeti Bizottság alakult, s a feldühödött tömeg elégetett egy kazalnyi iratot; ledöntötték a felszabadulási emlékművet és leverték a vörös csillagokat. Nem meglepő, hogy az utóbbi cselekményekben ugyanazok játszottak főszerepet, akik 1945-ben és 1951—52- ben is hallattak magukról.

Átlagos falu, átlagos történelemmel. Az 1957- ben, majd 1958-ban lefolytatott politikai perek ítéletei sem voltak súlyosabbak az átlagosnál: 1956-os cselekményeiért tizennégy dunaapáti lakost állítottak bíróság elé, köztük a Nemzeti Bizottság vezetőjét, a volt tanácstitkárt. A vádlottak közül kettőt felmentettek, a többieket pedig izgatás és felforgatás miatt hat hónap és két év közötti börtönbüntetésre ítéltek.

Dunaapáti 1958-tól máig tartó történelmét már nemigen lehetne csak a tanácsi és pártdokumentumok révén megragadni.

A lassú gyarapodás, a napjainkban szemmel látható, viszonylagos jómód megteremtése nem járt látványos eseményekkel, s közben a közigazgatási és pártapparátus működése visszaszorult, nemegyszer formálissá vált. A hivatal ma már nem avatkozik bele a falu mindennapi életébe, a helyi társadalom kialakította a maga erősen korlátozott autonómiáját. Mindez a lakosság részéről nagyfokú befelé fordulással, a magánéletre és az anyagi gyarapodásra való koncentrálással járt együtt. így volt ez — bár egészen más szinten

— a felszabadulás előtt is, s ugyanez a folyamat játszódik le az ország más vidékein is. Ilyen értelemben Dunaapáti, ha nem is a mai magyar népet, de a mai parasztságot reprezentálja.

Még egy szempontból érdemes pillantást vetni Magyar Bálint munkájára, s ez — bármilyen meglepőnek tűnjék is — a regényesztétika. Ma, amikor a fiatal írók jó része elutasítja a történelmi szemléletet és stiláris bűvészmutatványokkal kerüli el, hogy a társadalmi valóságnak még az árnyékát is számon kérjék rajta, Magyar Bálint műve üdítő olvasmány. Elsősorban azért, mert úgy ad az olvasó kezébe egy jelentős műalkotást

— nevezzük mármost regénynek vagy dokumen92