Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Bakonyi István: Sándor Iván: Századvégi történet
e nyomor felszámolásának dicséretét zengje. A hangsúly a szociális helyzetről a magyarságéra tevődött át, mert abban, minden várakozás ellenére sem csökkentek a gondok. így lesz aztán Illyés Gyulának a hatvanas évektől egyik legnagyobb, az interjúkben is központi kérdésként szereplő gondja a magyarság helyzete, állapota, a nemzeti lét számos ellentmondása. Ezért ismételte és magyarázta oly sokszor: „Helyesnek találom tehát az alapjáig megfontolt mondatot napjainkban, magyarul: nacionalista az, aki jogokat sért, patrióta, aki jogokat véd. Semmi ellentmondást nem látok abban, hogy a toll, amely egykor a puszták népe védelmére rótta a betűket, ne végezze ugyanazt a tennivalót a pusztai sorban élő népek és nemzetek védelmében.” (600.1.) Lám, egyetlen mű kapcsán is bemutatható, milyen gazdag A költő felel anyaga. Általánosítani is lehet e példa tanulságait. Az interjúgyűjteménynek több rétege van. Végül is a tartózkodó költő összességében igen gazdag életrajzi anyagot közölt velünk. Még gyakrabban vállalkozott élet- és műértelmezésre, mindig a szándékra, a célkitűzésre téve a hangsúlyt. De nemcsak önmaga művét és sorsát, hanem az irodalom történetét is sok adattal és még több szemponttal gazdagítja. Külön említendő itt az, ahogyan a nyugatosokat és saját nemzedékét látja, amiként a népi-urbánus ellentétet, a népi írók mozgalmát bemutatja szinte és megvilágítja. S mivel Illyés mindig a „közügyek” alkotója volt, az is fontos, amit a társadalom történetéről gondol. Nem akármilyen cselekményeknek volt részese, nem akármilyen személyiségekkel találkozhatott. S legvégül van ezeknek az interjúknak egy személyiségtörténeti-létel- méleti vonulata is. Mivégre vagyunk e világon, mi a boldogság, miként kell szembenéznünk a halállal? Bármiről szól is Illyés, maga és nemzedéke sorsának példájával nevel bennünket: íme, így is lehet, s íme csak így érdemes. A hely és a kor parancsát meghallva, a jót hirdetve, a rosszat elutasítva, önmagunkért akként érezve felelősséget, hogy az egész anyanyelvi közösségért s azon át az egész emberiségért felelősek vagyunk minden igennel és minden nemmel. Kevés mü hirdeti ily meggyőző erővel, hogy az ember még a tragédiákban is, még kétségbeesésében is remélő lény, s nincs a pokolnak olyan bugyra, ahonnan ki ne emelkedhetne. „Köszönet érte, / az erőért a győzelemvevéshez / a poklon is.” Vas у Géza Sándor Iván: Századvégi történet Sándor Iván azon íróink közé tartozik, akiknek életpályája örvendetesen gazdagodik. Korábbi drámái és regényei mellé erőteljesen sorakoznak föl tanulmánykötetei, hogy csak két, Németh Lászlóról szóló esszéjét emeljük ki. Ám regényíróként is egyre jelentősebb a teljesítménye. Néhány évvel ezelőtti Ködlovasa például legújabb történelmünk egyik leghitelesebb, esztétikailag egyik legizgalmasabb epikai feldolgozása. Legutóbbi munkája, a Századvégi történet hasonlóképpen fontos vállalkozás, mai regényirodalmunk figyelmet érdemlő eredménye. Megerősíteni látszik egyben azt a manapság terjedő nézetet, miszerint irodalmunkban az epika átvette a vezető szerepet a lírától. A századvég témaköre pedig valamennyiünk számára érdekes szellemi és valóságos kaland; hiszen most is századvég van, világméretű problémákkal és válságokkal teli. Sándor Iván műve а XVIII. századi miliőbe viszi el az olvasót, de ugyan ki gondolna arra, hogy a Századvégi történet hagyományos történelmi regény? A térség ennél behatároltabb: Közép-, vagy ahogy manapság előszeretettel és néha kesernyés szájízzel emlegetik, Kelet- Közép-Európa. A középpontban egy szerelmi történet áll; a magyar testőrtiszt és a lengyel hercegnő viszonyának leírása élményszerű, írói- lag finom epikai megoldásokban gazdag. A férfi és Clara egyébként ritkán, két-három hónaponként találkoznak, „ha az Államtanácsos úton van napokat”. Máskor Clara nővére és komomája veszi át a hercegnő szerelmi szerepét. A viszonyt körülvevő korabeli valóságot, a kastélyok és vadászatok hangulatképeit is igen érzékletesen tárja elénk Sándor Iván. Áz egyes szám első személyű elbeszélés, s közben az első személyek váltása a modern próza szubjektív mozzanatait mutatja föl. Nehéz lenne fölmondanunk a mű cselekményét; ennél jóval fontosabb a belső történés, az egyén belvilágának föltárulkozása, az élet apró és titokzatos elemeinek fölnagyítása. Sándor Iván tehát egyben jeles Németh Lász- ló-kutató is. A nagy íróelőd „üdvtanáról” és „pőréről” írt két esszékötete jogosan váltott ki élénk érdeklődést—persze néhol értetlenkedő rosszallást is. Ennek részletezésére itt most nincs lehetőség, csupán jelezni kívántam: a Németh iránt tanúsított szellemi vonzódásnak megvannak a jótékony hatásai a Sándor-életműre vonatkozóan is. A tudatregény ismertetőjeleit például mind- kettejüknél fölfedezhetjük, s az elbeszélés módjai közt sem oly távoli a kapcsolat. Ám Sándor Iván epikája feltétlenül szuverén művészet; hat rá a nagy példakép, de nem köti meg kezét. Századvégi történeteit is ezt mondhatjuk. A háttérben ott van a történelem emberi sorsokat befolyásoló 80
