Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Radics Péter: Egy moralista magánbűnei (Spiró György novelláskötetéről)
ereje, a sajátos kelet-közép-európai világ, az érdekszövetségek gyakran sunyi próbálkozása az egyén létének megnyomoritására. „Csak így, együtt: létezésünk önmagunk számára is fölfedezhető héja, és a burok alatt rejtőző elérhetetlen mag; igen, mindez együtt jelentheti a sorsunk „módszerét”, amivel szemben egy másik módszert, az epikai megjelenítés-érzékelés, a lappangó titokhoz méltó látomás egységét keresem.” — mondja tömören magáról az író, mintegy kulcsot adva műve megfejtéséhez. S e néhol álomszerű, részleteiben első olvasásra homályos mű valós történelmi hátterében ott van egy társaság létrehozása, „amelynek célja az, hogy a magyar nemzetnek visszaadja szabadságát, éppen úgy, amint ez a lengyeleknél történik ...” Minderről a mű főhőse úgy értesül, hogy egy fiatalember közelít feléje. Az olvasó — a név kimondása nélkül is — itt már joggal gyanakodhat a Mar- tinovics-féle összeesküvés kibomlására. (Később szó esik a kaszálóréten végrehajtott kivégzésről, meg arról is, hogy a mű egyik alakja nem a „Pátert és híveit” követné, hanem a szegénységen kíván barátaival együtt segíteni.) Látjuk tehát, hogy a konkrét történelmi tények beszivárognak a főleg az ember belvilágát fölrajzoló regénybe. Sándor Iván számára a történelem kikerülhetetlen, ám mégsem kizárólagos eseménysor. Végig jellemzi a regényt, hogy a történelem és a magánélet „átitatja”, az ún. „kelet-közép-euró- pai elnyomó hierarchiák” minduntalan meghatározzák a legmélyebb és legtitkosabb emberi érzéseket, kapcsolatokat. Az ember útját és lépéseit állandóan figyelik, az egyén kiszolgáltatottsága — még relatíve magas rangban is — döbbenetes mértékű. S ha ezt a gondolatsort folytatjuk, láthatjuk Sándor Iván művének „időtlenségét”, a konkrét történelmi időn túlmutató jellegét. Sajátos hangvételű, mély mű a Századvégi történet, az író kiteljesedő pályájának meggyőző bizonyítéka. (Szépirodalmi, 1987) Bakonyi István Egy moralista magánbűnei — Spiró György novelláskötetéről — Retrográdnak minősíthető-e az, aki ma úgy látja: szót kell emelnie a magyar irodalom elhomályosult „transzcendencia-tudatáért”, jövőtudatáért, az egyetemes magyar irodalom folytonosságáért, védelmezéséért mindennemű „klubfoci” ellenében; az asztalfióknak szánt művek becsületéért — amik nélkül, úgymond, nincs valamire való irodalom? Transzcendencia-tudatnak azt a hitet tekinti, hogy „a magyar nyelven születő kultúra . . . öt- ven-száz év múlva még létezni fog”; az íróasztalfióknak pedig azért szán műveket, mert meggyőződése: „Az én dolgom az, hogy megírjam, a társadalom dolga az, hogy megjelenését kiharcolja.” Retrográd-e az az iró, aki soha nem a valóságot alakító (vagy éppenséggel nem kellő hatásfokkal formáló) koncepciókkal vitatkozik, hanem a mindenkori valóságra reagál? Minden azon múlik persze, mit tekintünk puszta koncepciónak, s mit az ige hús-vér valósággá lett inkarnációjának, tömegerővé vált politikai akaratnak. Koncepció és valóság, fikció és megélt élet elkülönítése, ütközési pontjainak, ingerületátadó szinapszisainak körülhatárolása — s ezáltal bizonyára magának az átmenetnek a tettenérése is — a legfőbb alkotói gondja ma Spiró Györgynek. Noha őt nyilván a végeredmény érdekli („el kell dobni lehetőleg mindent, ami fikció és koncepció” — nyilatkozta a könyvheti ajánlójegyzékben), de az elérhető legnagyobb tisztaságú desztillátum, a legőszintébb, legszemélyesebb emberi kvintesszencia lepárlása során neki magának is át kell vinnie anyagát a konstrukció és a valóság, az élettények és a fikció keveredésének minden fázisán. „Az ember a mértéke mindennek” — ez a tétel az irodalommal kapcsolatban fokozottan érvényes. Ezért jelentheti ki Spiró teljes határozottsággal, hogy őt nem a reform érdekli, hanem a magyar irodalom, s ezért minősítheti ezt az álláspontot „abszolút retrográdnak” Hernádi Gyula. (Lásd a Mozgó Világ elöljáróban is idézett vitáját a magyar irodalomról: 1987/4.) S művészetről lévén szó, a valóság definiálására igazából a művek hivatottak — ez esetben Spiró György Álmodtam neked című, a könyvhétre megjelent no- velláskötete, melyben a szerző nemcsak kiindulási pontként használta fel saját személyes emlékeit, hanem szigorúan meg is maradt ezek vonzáskörében. „Olyan kísérlet volt, amit erkölcsileg megengedhet magának egy író. Megpróbáltam mélyebbre menni az emberi lélekben, és ezt etikusan csak úgy tehettem meg, hogy ha a magam lelkében ások mélyre és nem a másokéban” igazít el a szerző az idézett nyilatkozatban. Az „etikusan” itt azt jelenti: művészileg hitelesen. (Ennek az igénye persze már erkölcsi követelmény is lehet az író számára.) Kiemelkedően hiteles pillanatok a novellák kronologikus füzérében: 1956 november elsejének emlékképe gyermeki nézőpontból: egy pesti bérház ablakából, ahonnan belátni a „szabad” halottak napja tiszteletére körös-körül, lent és fönt, hat-hét emelet magasságig minden ablakban 81
