Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Vasy Géza: A költő felel (Beszélgetések Illyés Gyulával)
ográfiákban (az egyik egy rádióbeszélgetés kéziratból), viszont A népi írók bibliográfiája egy olyan beszélgetés és egy olyan nyilatkozat adatait közli, amelyeknek a szövegét nem olvashatjuk itt. S találhatunk adatokat az 1945 utáni évekből is, s ezeknek a hiányát semmi sem magyarázza sem a bevezető tanulmányban, sem az utószóban, amely pedig említi a teljességre törekvő, de azt persze elérni nem tudó kutatómunkát. A filológusi munka feltűnő hiányosságai azonban aligha érintik e kötet alapvető jelentőségét. Hiszen bizonyosnak tekinthető, hogy a lényeges interjúk helyet kaptak, talán csak Fodor Ilona több beszélgetése hiányzik feltűnően, s az is biztos, hogy ez a műfaj az 1962 utáni pályaszakaszban vált csak igazán jelentőssé, néha szinte meghatározó fontosságúvá Illyés Gyula életművében. A költő tisztelői körében is abszolút többségben azok vannak, akik nem ismerhették öt személyesen, legfeljebb hangját hallhatták, jellegzetes-szép fejét láthatták rádióban, televízióban. Ez a hatalmas gyűjtemény most nemcsak olva- sói-befogadói emlékeinket idézi ismételten, hanem minden eddiginél teljesebben tesz bennünket e vonzó szellemiségű élet és életmű tanúivá. Végigolvasva e könyvet, napokat tölthetünk Ily- lyés Gyula társaságában, mintha ott ülnénk mi is a józsefhegyi házban vagy a tihanyi kertben, s hallgatnánk a kérdéseket és a válaszokat figyelő tanúként. Agyunk mozijában az emlékképek a jelenidő vásznára futnak át, s mintha ma történnének ezek a beszélgetések a negyven évessel is, a hatvan évessel is meg a nyolcvan évessel is. S mintha ma is lehetne beszélgetni a 85 éves költővel. A hetvenes-nyolcvanas években elég sokat írtak már Illyés életművéről, amely különben is olyan jellegű, hogy nem igényli az agyonmagya- rázást. Hiszen ennek az életműnek a megértése a mi értelmi színvonalunkról állít ki bizonyítványt, félreértése pedig csak szándékos rosszakarat vagy befogadói süketség eredménye lehet, s bizony erre majd annyiszor volt példa a korábbi évtizedekben, mint a megértésre. Az életmű tehát viszonylag ismertnek tételezhető. Mégis, éppen ebből a könyvből is rengeteg dolgot tudhatunk meg. Példaként egyetlen művet említenék, a Puszták népét, amely annak idején országszerte ismertté tette a költő nevét. E műről megtudhatunk például adatokat. Azt, hogy az első kiadás négyezer példányban fogyott el. A műnek 1947-ben a hetedik, 1956-ban már a tizedik francia kiadása jelent meg. A hetvenes évekből való a hír, hogy a londoni angol nyelvű kiadás után Uj-Zélandban kötelező olvasmány lett ez a mű, s belőle tanulják meg az ottani emberek, hogy mi is az a feudalizmus, amiről nekik még történelmi emlékeik sem lehemek. Szó esik a mű előzményeiről, főként s Hősökről beszélek c. poémáról, s a tervezett folytatásról, is. Még a harmincas években Kastélyok és kalyibák címmel írna Illyés könyvet a Magyarország felfedezése sorozatba, s ezt nyilván a sorozat viharos fogadtatása, betiltása akadályozta meg. Az ötvenes-hatvanas években pedig az irodalompolitika követelte-várta tőle a folytatást — ebből lett az Ebéd a kastélyban. De még ennek is eltervezte folytatását: a második részben a pusztaiak a kisgazda-lét, a harmadikban pedig a közösségi életforma felé haladtak volna egy nyilatkozat szerint. (Nem tudhatjuk, mennyire volt taktika, mennyire valós írói elképzelés ez a terv.) Többször esik szó a mű keletkezési, megírási körülményeiről, fogadtatásáról, Babits kritikájáról, amelynek egy részét a cenzúra törölte, s természetesen a mű értelmezéséről is. Illyés például máshol többször írt és beszélt arról, hogy a Puszták népe címválasztás visszautalás Petőfire, s azt is meg akarta mutatni ebben a könyvében, hogy a pusztaiak nem a szabadság, hanem a szolgaság népe. A költő felel interjúiból azt is megtudhatjuk, hogy a címválasztásban a Biblia is szerepet játszott: „A pusztában bolyongó népet jelképesen úgy ábrázolta minden legenda — a Biblia is —, mint amely végül a Kánaánba fog eljutni. Én magam annak idején erre a régi képre gondolva — jelképesen — választottam a könyvem címéül azt, a Puszták népe.” (180.1.) Egy későbbi alkalommal a szolgasággal kapcsolatban a következőket mondotta: „Nem tartom a magyarságot szolganépnek, de fájóan szeretném, hogy még szabadabban legyen; hogy még kevésbé legyen kényszerült szolga. . . . Tartom a magyar népet any- nyira gerincesnek, szabadnak, mint akármely népet ezen a területen vagy akár a világon. Sőt bizonyos tekintetben még hetykébbnek, rátar- tibbnak nézem.” (577.1) S erre példaként éppen a pusztaiak verekedős, bicskázós magatartását említi. Nehogy valaki ellentmondást lásson ezekben az állításokban. Illyés szemlélete csak annyit módosult az évtizedek során, amennyit a változó történelem és benne a változó személyes lét szükségessé tett. S a változó időben változik a művek jelentésköre, értelmezési lehetősége is, minél inkább remekműről van szó, annál inkább. A Puszták népe már 1936-ban is legalább kettős jelentéskörü volt: nemcsak milliós néprétegek szégyenletes szociális nyomoráról adott döbbenetes képet, hanem ezzel egyúttal azt is világgá kiáltotta a maga tárgyilagosságával, hogy az egész magyarság el fog pusztulni, ha nem lesz forradalmi változás. Másrészt az is természetes, hogy amikor aztán ez a forradalmi változás bekövetkezett 1945 után, amikor az a nyomor felszámolódott, amelyet a Puszták népe bemutatott, akkortól kezdve Illyésnek nem lehetett alapvető írói feladata már, hogy e nyomor ellen szóljon, s 79
