Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Orosz László: A Bánk bán második tévéváltozata

— Mikhál elhurcolása után — támadásának, az őrséggel való harcának többször is megjelenő képe, azt érzékeltetve, hogy Bánk szavai mennyire hitelesek a végső, kirobbanással fenyegető elkeseredésről a királyné zsarnoksága miatt. A negyedik felvonás záró jelenete, Peturnak és társainak betörése Gertrudis szobájába megadja ezt a hitelesítést Katona drámájában is, de utólagosan. Folyamatában, nemcsak végső eredményében mutatja a történteket a királyi sereg érkezésének képsora is. Katona csak elbeszélteti, nem jelenítheti meg a Bánk vidéki háza elleni támadást, Ottó gaztettét: a tévéváltozatban hatásos képsort kapunk erről is. A dráma első kidolgozásában Katona színre vitte Petur halálát. Bárány Boldizsár tanácsára állt el ettől. Szőnyi visszaállította a látványt, de nem a szétroncsolt testet hozva elénk (mint az első kidolgozás), csak távoli képben mutatva a lófarokra kötött holttest gyalázatos meghurcolását. Zárásként párhuzamos képsorban Gertrudis és Melinda temetési menetét látjuk: ez Katona befejezésétől ugyan eltérő, azon túlmenő, de hangulatától nem különböző elégikus befejezést ad a műnek.

Nem említhettem minden bevágott képsort, így például Bánk megjelenését havas pusztában a gyilkosság után. Ezt a képsort a bosszú kietlensége miatt érzett lelki fásultság szimbolikus megjelenítéseként értelmezhetjük.

Hangsúlyozni kívánom: az említett képbevágások némák, új, Katonáét meghaladó szöveg nem csatlakozik hozzájuk, s amit megjelenítenek, nem tágítja Katona drámacselekményének körét új mozzanatokkal, legfeljebb — mint jeleztem — Ottó és Melinda kapcsolatát illetően. Kérdés azonban, akik nem ismerik a drámát, felfogják-e mindig, mit ábrázolnak ezek a beillesztett képsorok.

Föntebb már írtam, hogy a tévéjáték megőrizte Katona szövegét. Természetesen nem teljes egészében, mint ahogy nemigen volt egyetlen Bánk bán-előadás sem, amely ne hagyott volna el belőle. A hosszabb narrációk rendre áldozatul szoktak esni a rendező ceruzájának, mint például az első felvonásban Simon bán elbeszélése hét ikerfiáról, a másodikban Peturé a pozsonyi követfogadásról, a negyedikben Mikhálé Spanyolországból való menekülésükről. Ezeknek a részeknek az elhagyása nem csorbítja a dráma lényegét, Katona is csak a második kidolgozásba illesztette be őket olyan forrásokból, amelyeket az első változat készítése után olvasott. Némely stiláris jellegű húzások, az indulatszók (ah, oh) nagyobb részének törlése, a lényeges közlést nem tartalmazó közbeszólások elhagyása (főként Bánk és Tiborc, Bánk és Gertrudis dialógusából) meg olyan költői képek mellőzése (pl. Peturé a megterített asztalt körüldongó legyekről, Biberaché a nád közt lapuló sípfaragóról, Bánké az esze lerontatását jelző hírkürtről, Izidoráé az ég első dördülését halló utazóról), amelyeket ma túlzónak, fellengzősnek érezhetünk, egyszerűsítik, könnyebben érthetővé teszik a szöveget. Számos további húzás a cselekmény felgyorsítására, a dialógusok pergőbbé tételére szolgál, ilyenekkel Hevesi Sándor is élt 1930-i rendezésében. E húzások többségét egyetértéssel lehet fogadni, például Tiborc szövegének rövidítését is, noha annak legismertebb, hajdan betéve tanult részében az ellentétező gondolatritmus megsérülését sajnáljuk. (Kimaradt az „Ő táncmulatságokat ád ...” kezdetű mondat második része: „és nekünk szívünk dobog . . az „Ők játszanak, zabáinak . . .” második fele: „nékünk kéményeinkről elpusztúlnak a gólyák . .

Külön kell foglalkoznunk a Bánk szövegéből való törlésekkel. A rendezővel készített, a Magyar Nemzetben megjelent interjú címként emeli ki: „A gondolkodó Bánkot akartuk megjeleníteni”. A nagyúr szerepének kétféle felfogása — úgy tetszik — kezdettől szemben áll egymással. Már az 1840-es években, amikor Egressy Gábor és Lendvay Márton versengett egymással a cimszerepben, amennyire a korabeli kritikákból kihámozhatjuk, Egressy értelmi eszközökkel formálta meg szerepét, Lendvay érzelmi hatásra törekedett; hasonló kettősség mutatkozott az 1920-as évek két Bánkjában: Ódry Árpádban és Kürti Józsefben. A Honderű kritikusa már 1845-ben jól érzett rá Bánk összetett, szélsőségeket egyesítő jellemére, amikor Egressy és Lendvay alakítását összehasonlítva ezt írta: „ha akár egyik, akár másik szerepvivő egymás előnyeit önmagában egyesíthetné, Bánkot tőlük látni valódi műélv leendne.”

65