Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Márkus István: Egy élet társadalomrajza 2.-3.
De a bankban jól keresett. És ami fő: szép jövő állt előtte. Nem elég, hogy szorgalmas tisztviselő volt, aki pontosan érkezik, és ha a munka kívánja, késő estig is bentmarad. Fontosabb, hogy remek érzéke volt a pénzügyekhez és az emberekhez. Csalhatatlanul ismerte fel, mondják, a jelentkező felek hitelképességét; nem tévesztette meg sem a ruha, sem a viselkedés, sem a fitogtatott protekció. Elég volt pár szót váltania bárkivel, hogy megmondja, mennyi pénzt kaphat az illető, milyen határidőre és miféle biztosítékokkal. Hasonló ösztönös biztonsággal ítélte meg, állítólag, a komolyabb befektetések rentabilitását is. Az ilyenféle kicsiny, vidéki pénzintézetben ez a képesség — és hozzá a felelősségvállalás bátorsága, ami apámban tán túlzott mértékben is megvolt — sokat nyomott a latban. És legalább ennyit az, hogy a pénzek felett diszponáló szakférfiú még ahhoz is értett, hogy bizalmat és rokonszenvet ébresszen az ügyfelekben. Meg a pénzügyek magasabb uraiban, a nagyobb bankok gazdáiban, akiktől a kis bank örökké függött. Hogy tudni lehessen róla: száz százalékig megbizható ember, és — ahogy akkor mondták — „kuláns”. Ez utóbbi jelző, ha jól értem, azt is kifejezi, hogy az üzletember korrekt, de azt is, hogy partnerei iránt hajlékonyán megértő: kényszerhelyzetekben, amelyek bármikor előállhatnak, türelmes és engedékeny is, természetesen a lehetőségek határain belül. Apám szerette, amit csinált. Úgy is mondhatnám — vállalva a kifejezés fintorát —: szíwel-lélekkel a pénz embere volt. Őszinte öröme telt abban, hogy könnyedén eligazodik a kamatlábak, leszámítolási kulcsok, valutaarányok, tőzsdei árfolyamok dzsungelében. Igazán otthonosan mégis ott mozgott, ahol a pénzügyek „emberközelben” maradtak. Elemi igénye volt, hogy ne szakadjon el az ügyfelektől, ő legyen az, aki tárgyal, ítél és dönt. Fontos volt, hogy partnerei, legyenek bár adósok vagy hitelezők, őt személy szerint ismerjék, becsüljék, és korrekt, jólelkű, segítőkész embernek tartsák. Nehezen lehet elképzelni őt egy mamutbank hierarchiájában. Sem alul, sem középen, sem felül, mondjuk, egy országos intézmény élén. Egyszer-kétszer csábították olyan munkahelyre, ahonnét, az ígéretek szerint, magasba startolhatott volna. Egy alkalommal, tudom, kötélnek is állt, az első világháború utáni években, de igen hamar belebukott. Attól fogva egész életén át megmaradt a szerény méretek és a személyes kapcsolatok emberének. Kismesternek a bankszakmában. * * * Anyám volt az erősebb, ennek már az első időkben ki kellett derülnie, ő tudta jobban, mit akar, kit és mit becsül, fogad el, kit és mit utasít el háborgó vagy hűvös ellenszenvvel. Büszke lélek lakott benne. Nehezére esett az alkalmazkodás. Hozzá képest jövendő apám, a tizenegy évvel idősebb, érett, beérkezett férfiú lágy volt, befolyásolható jóformán mindenben, ami banki illetékességi körén kívül esett. Jóindulatú igazodásra kész világszemléleti, erkölcsi, ízlésbeli dolgokban. Talán hálás is annak, aki ezekben helyette határoz. Okvetlenül tiszteletet ébresztett benne, hogy a leányzó, akit a sors az útjába hozott, mindenről tudta, hogy az jó vagy rossz; ráadásul makacsul, sértődékenyen ragaszkodott mind elismerő, mind elmarasztaló ítéleteihez, azazhogy ítéletté fogalmazott rokon- és ellenszenveihez. Majdnem bizonyos, hogy apám — azontúl, hogy Hörömpő Erzsiké minden tekintetben vonzó külsejű ifjú leány volt — azért is szeretett bele, mert megérezte benne az egyéniségnek azt az erejét, mely belőle magából hiányzott; ez vonzotta, ez lebilincselte. Anyám pedig felismerhette, hogy ez a férfiú elfogadja őt istennőjének. Azaz: istennőt alkot belőle, az otthon alárendelt helyzetű lányból, ki mindig hajlott arra, hogy titokban, kényesen piedesztálra emelje önmagát. Későbbi éveikben mindenki, aki közelebbről ismerte őket, észrevehette, hogy apám önmagánál többre tartja anyámat. Ha lázadozott is e rangkülönbség ellen — amit ő maga adományozott, de ami házasságukban intézményessé merevedett —, ha más téren, más emberek között kereste s meg is találta olykor sérült önbizalma balzsamát, soha nem tudott, talán nem is akart megszabadulni a tudattól, hogy Erzsikéje különb ember őnála. 57
