Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Márkus István: Egy élet társadalomrajza 2.-3.

Pedig ez az erkölcsi fölény, ahogy ma látom, nem abból fakadt, hogy anyám igazán jobban tudta volna, mi helyes, mi elvetendő. Inkább abból, hogy ösztönös, türelmetlen, keményen ítélkező, szeszélyeiben is konok lélek volt, apám ezzel szemben türelmes, engedékeny, joviális, elnézésre hajló, megbocsátó, sok dologban tétova természet.

De volt valami, ami nem engedte, hogy az erőviszonyok véglegesen és szélsőségesen anyám javára billenjenek el. S talán ez is hozzájárult, hogy hosszú életükön át megmaradtak egymás mellett.

Apám volt kezdettől — és maradt élete végéig — a higgadt ember, aki a legvészesebb percekben, katasztrófák közepette sem veszíti el a fejét. Akire vak bizalommal hagyatkozhat sérülékeny, hamar pánikba eső asszonya. Hány ilyen vészhelyzet adódott életükben, 1914-től az 1970-es évekig! Apám mindannyiszor megmutatta, hogy ő az erős, ő a támasz, a menedék. Anyám bátran belékapaszkodhatott, valahányszor valós vagy irracionális félelmei gyötörték. Hiszen — hogy csak egy-két mozzanatot idézzek fel — érett asszonykorában is úgy rettegett az égzengéstől, hogy fejét párnába fúrva sikoltozott, míg a vihar el nem vonult. A háborús légiriadó szirénahangja egyszerűen megbénította; úgy kellett levonszolnunk a pincébe. Együtt élték át az első világháborút, a számukra riasztó forradalmat, a Monarchia összeomlását, a 20-as évek végén a gazdasági válságot, amiben apám tönkrement, majd, alighogy talpraálltak, Hitlert, az osztrák Anschlusst, a nyilasmozgalom fellendülését, a zsidótörvények eszkalációját, aztán a második világháborút, a németek bevonulását, a sárga csillagot apám kabátján, az ezzel járó életveszélyt, a Szálasi-féle puccsot, a főváros hosszú ostromát, még utóbb, a fordulat évében apám egzisztenciájának végső összeomlását, a kitelepítést Budáról egy tiszántúli tanyára, ahol két esztendőt töltöttek. Viszontagságaiknak ezzel sem szakadt vége; miután visszakerültek, lakás nélkül hányódtak a Pest környéki Klotildliget és a Jászság között, hogy öregségükre a soha addig nem ismert Jászberényben leljenek elfogadható környezetre.

Nem életük történetét sorolom most, csak azt szeretném felidézni, hányszor lehetett szükség apám nyugalmára, köznapi vitalitására, a mindenkori holnapba vetett bizakodására, amit szkeptikusabb lélek bátran vélhetett öncsalásnak vagy oktalanságnak. Annak vette olykor anyám is, aki a legszélsőbb pesszimizmusra hajlott. Épp ezért szorult rá annyira férjének vaskos, a veszélyekre bosszantóan érzéketlen, ésszerűen gyakorta indokolhatatlan, végül mégis realisztikus, mert életteli derűlátására. Ami nem maradt meg véleménynek vagy ideológiának, hanem folyamatosan és minden körülmények közt kiútkereső cselekvéssé vált, arra kényszerítve szorongó anyámat is, hogy bármiképp gondolkozik is a sötét holnapról, készítse el az aznapi ebédet, kösse meg az esedékes, pénzzé tehető gyapjúpulóvert (amihez a nyersanyagot is, a vevőt is apám hajtotta fel), fogadja el Jászberényben a német nyelvet tanulni jelentkező gyerekeket... és így tovább. Egyszóval: ha nem is képes kiverni a fejéből csüggesztő gondolatait, azért ő se adja meg magát.

De most még Gyöngyösön vagyunk, egy esztendővel az első világháború előtt. A megnyerő modorú cégvezető meg-megjelenik özvegy Hörömpő Elekné szerény otthonában, kezet csókol a ház asszonyának, eltréfálkozik Erzsiké leány- és fitestvéreivel, s illő tisztelettel engedélyt kér a mamától, hogy vasárnap elkísérhesse a kisasszonyt a korzóra. Sosem jön üres kézzel: vagy virágot hoz, vagy bonbont. Csokrai dúsak, a bonbonos doboz vagy mignonos tál pedig akkora, hogy a népes család minden tagjának bőven jut az édességből. Hörömpőék, tudjuk, szegények. Nagyanyám, szeméremes gőgjében legszívesebben visz- szautasítaná a hovatovább rendszeres gavallériát. De hogyan, ha a lovag egyébiránt kifogástalanul viselkedik? 1913. november 19-én, Érzsébet napján a bokréta — késő ősszel rózsák! — valósággal főúri, a mellékelt bonboncsudaság egyenesen a pesti Gerbaud-tól származik. A férfiú szándékaihoz immár kétség sem férhet, Erzsiké, a jelek szerint, megcsinálhatja a szerencséjét.

Nagyanyámnak nem volt kifogása a frigy ellen. Vallási előítélet nem élt benne; ő is református embernek adta kezét, katolikus létére. A zsidóktól sem idegenkedett; hajlott arra, hogy úgy tekintsen rájuk, mint az Ószövetség választott népére, kik közül Mária és Jézus származott. Becsülte családiasságukat, tanulékonyságukat, az evilági érvényesülés58