Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Márkus István: Egy élet társadalomrajza 2.-3.
3. Egy vegyesházasság háttere Apai nagyapámat Márkus Mártonnak hívták, ezt még tudom. De már az ő apjáról csak annyit, hogy az 1820-as években született valahol a Dél-Alföldön, 1848-ban pedig felcsapott honvédnak. Egy seregben szolgált tehát — szebben mondva: egy ügyért küzdött — anyai dédapámmal, aki Cegléden hallotta meg Kossuth Lajos hívó szavát. Melyikük meddig viselte a mundért, ontották-e igazán a vérüket? — erről nem szól az emlékezet. Ám ennek a zsidó Márkus ősömnek 1848-as viselkedése talán alátámasztja feltevésemet, hogy a család, mely gyaníthatóan már a 18. században is az Alföldön élt, korán elmagyarosodott. Alighanem erre vall nagyapám keresztneve is. Nem hiszem, hogy a Márton név gyakori lett volna a hagyomány hű izraeliták között; annál inkább elterjedt az Alföld katolikus és lutheránus népe körében. (Ami a Márkus vezetéknevet illeti, az nem szorult változtatásra, éppenúgy elfogadott lévén a Monarchia zsidó népessége, mint a magyarok és szlovákok közt. Magyarítani legfeljebb írásmódját és a szóvégi mássalhangzó kiejtését lehetett — ez utóbbi eredetileg németesen sz-nek hangzott.) Tulajdonképp különös, milyen keveset tudok én ezekről a nagyszüleimről, Márkus Mártonról és feleségéről, született Adler Rebekkáról. Igaz, korán elhaltak, már anyám sem ismerte őket, aki 1914-ben lett Gyöngyösön a nála 11 évvel idősebb Márkus Sándor felesége. Apám azzal, hogy keresztény lányt vett el — és hogy idővel maga is kikeresztelkedett katolikusnak — végképp szakított az izraelita közösséggel. Amelybe egyébként, úgy látszik, lélekben soha nem tartozott. Nemcsak azért, mert számára minden vallás kegyes csalás és minden hit primitív butaság volt. Apám a szándékos, tudatos beolvadás, az asszimilálódás útját választotta. Megjelenése is segítette ebben. Kerek, busa koponyájával, sima hajával, nyugodt, szelíd kék szemével, stuccolt bajszával egész életében elment vidéki magyar embernek. Beszédmódja, modora, tartása, járása, öltözködése kisnemesi, kisúri hivatalnokra vallott inkább, semmint zsidó születésű pénzemberre, aki pedig volt. Büszke volt arra, hogy végigszolgálta az első világháborút; karpaszományos őrmesterként kezdte, főhadnagyi rangban szerelt le. Megsebesült, megkapta a Signum Laudis kitüntetést. Elhatárolta magát minden társadalmi, politikai mozgalomtól, amely a magyar úriságot, szellemiséget támadta. És nem ismert szebb zenét a cigányzenénél. Zsidó családjának, gyerekkorának orosházi emlékeit oly mélyre temette, hogy erről soha nem beszélt. Míg anyám gyakori elbeszélései révén az ő budai és törökkanizsai múltja (sőt, Túri nagyanyám ceglédi leánysága és pozsonyi cseregyermeksége is) jóformán önnön világom szerves múltja lett, apámnak mintha nem is lett volna kibocsátó családja, testvéri köre, kora ifjúsága. Márkus Márton és Adler Rebekka: ezt a két nevet 16 éves koromig nem is hallottam. Később valahogy kinyomoztam néhány adatot róluk. így azt, hogy Márkus nagyapám Orosházán és környékén több módon próbálta megkeresni a kenyerét az 1860-as évek és a századforduló között. Egy ideig korcsmát árendált valahol Orosháza és Vásárhely közt, a tanyavilágban. Utóbb beállt kasznárnak egy uradalomba. Ott valamelyest megszedhette magát, bár gazdaggá sem ekkor, sem később nem sikerült lennie. Annyija volt, hogy boltot nyithatott Orosházán, ebben a kis mezővárosnak beillő nagyfaluban. Vegyesboltjában mindenfélét árult, amire a paraszt és iparos népnek szüksége volt, fűszertől kelméig, levélpapírtól ekevasig. Még — állítólag — cséplőgépet is. A zsinagógában csak nagyobb ünnepeken látták őt és feleségét. Márkus Márton a magyaron kívül más nyelvet, más írást nem ismert. Semmi jele, hogy gyermekeit, a három fiút és a két lányt vallásosan nevelte volna. Egyetlen reánk maradt fényképén az 1880-as években zsinóros mentét, paraszt kalapot, hegyesre pödrött bajuszt visel. 55
