Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Márkus István: Egy élet társadalomrajza 2.-3.

Nagymama halkszavú, finomlelkű asszony volt, a gorombaságtól meg egyenesen irtózott. A bűnt azonban — vagy épp ezért — tiszta szívéből gyűlölte. Az ő szemében bűn volt az is, ha a gyerek foltot ejtett az asztalon. A figyelmetlenség, csakúgy mint a lustaság a pokol felé nyitott lejtőt — kutya kötelessége volt, hogy idejében megállítsa a kis bűnöst, még mielőtt nagy bűnössé válik. Ritkán ütött, de akkor, csontos kezével, keményen. Súlyosabb esetben a vétkest, miután megverték, bezárták a sötét fürdőszobába, s ott tartották órákig. Ha dörömbölt, csak meghosszabbította fogságát, amelynek rendeltetése az volt, hogy magába szálljon. Anyám is így járt, több esetben. Egyszer — erre örökké emlékezett — azért, mert hat éves korában célzást tett arra, hogy a szomszédasszonynak megnőtt a pocakja. A büntetést annál igazságtalanabbnak tartotta, mivel fogalma sem volt, miképp állt elő a meglepő hízás. Mindegy, a gyermeki megjegyzés tiszteletlennek és szemérmetlennek minősült, büntetése három nagy pofon és bizonytalan idejű sötétzárka lett. Az erkölcsi nevelésnek nyilván azt is el kellett ültetnie a csöppségben, hogy nem szabad mindenről beszélni, ami igaz.

Szűk volt a hely, a légtér, a mozgás tere is, ami egy-egy gyermeknek jutott. Hiába nagy a lakás, a négy szobából hármat a felnőttek foglaltak el; részben lakták, részben reprezentáltak vele. Az öt gyereknek egyetlen helyiség jutott. Be kellett osztani azt is, ki hol játszhat, meddig terpeszkedhet tanulás, írás közben a könyökével. Hancúrozni a gyerekszobában sem volt szabad. Túlságig megfegyelmezett gyereklét lehetett ez. Sivár azért is, mert a szülők egyetlen masszának kezelték az öt főnyi gyermekhadat, különbséget legfeljebb a szerint tettek, hogy az idősebbeket több kötelességgel terhelték, mint a gyámoltalan kicsiket, a fiúknak pedig többet engedtek meg, mint a lányoknak. De hogy személy szerint foglalkoztak volna velük, hogy érdekelte volna őket, melyik gyerekükben mi lakik, ennek nincs jele. Túl sokan voltak, hogy idő és energia jusson mindegyikre, külön-külön? Azt hiszem, inkább életfelfogásuk zárta ki, hogy a gyereket személyiségnek kezeljék.

Nem úgy fest, mintha ez a család a boldogság szigete lett volna. Anyám úgy emlékszik, hogy őt is, a többieket is gyakran szidták, s jóformán soha meg nem dicsérték. A testvérek közt sem dúlt a szeretet. A lányok, ha marakodtak is, még csak-csak összetartottak, de a két fiút ellenségként kezelték és viszont. Napirenden volt a kölcsönös árulkodás olyan mulasztásokért, amelyeket nagymama szigorúan megtorolt. A szülők szívesebben adtak igazat a fiúknak, ők lévén, pusztán nemüknél fogva a családi büszkeség letéteményesei. A két fiú, Elek és Gyula bőven visszaélt a kiváltságos helyzettel: bár eszük lett volna, pocsékul tanultak, el-elcsavarogtak iskola helyett és előszeretettel ármánykodtak lánytestvéreik ellen, de egymás ellen is. Elek ráadásul notórius hazudozó, szenvedélyes bajkeverő volt, az is maradt egész életében. A lányok símivaló igazságtalanságként élték át utóbb, hogy ezt a két mihasznát mindenáron gimnáziumban járatták, költséget nem kímélve, Pesten is, vidéken is, míg ők, a tehetségesebb és szorgalmasabb lányok csak a négy osztályos polgárit végezhették el, ezzel taníttatásuk véget ért, utána legfeljebb gyors- és gépíró tanfolyamra mehettek.

De ne ítélkezzünk egyoldalúan. Mégis ez volt a család. Bármily rideg és tekintélyelvű volt is a szülők kapcsolata magzataikkal, akármennyi ellenségeskedés rontotta is a testvérek viszonyát: ez volt a fészek. A biztonságos hely, ahol mégis törődnek az emberrel. Ha szigorúak is a szülők, de ök a szülők és jót akarnak. A veszekedés is másképp esik, mert otthonos, és mert a marakodó társról tudhatja az ember, hogy mégis az a testvére.

A két fiú, látni fogjuk, hamar kiszakadt. De a három lány, a nővérek kapcsolata, szolidaritása, egybetartozása életre szólt. Ami pedig a nevelést illeti, az is bizonyos, hogy a három lány korán elsajátította az örökös tevékenység és a kemény önfegyelem életparancsát.

54