Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Márkus István: Egy élet társadalomrajza 2.-3.
sem a lélek erőivel. Sorsuknak, kötelességüknek, érdemüknek élték át a beteljesedett, sokszoros anyaságot. Ebben helyt nem állni szégyen és gyalázat lett volna. Az idevágó norma vagy parancsolat minden jel szerint erősebb volt, mint a személyes hajlam: nemcsak az alkatuk szerint szenvedélyes anyák szültek sok gyereket, de azok is, akiknek — vagy mert rossz házasságban éltek, vagy mert más élettartalomra vágytak — nem sok örömük telt ebben. A férfiak ugyanebben a korban, ugyanebben a rétegben éppen ezt a bő termékenységet és odaadó családiasságot követelték meg asszonyaiktól. Önmaguktól pedig, hogy eltartsák nagy létszámú családjukat. A bőséges gyermekáldás a férfi erejét is dicsérte. Ha az asszony bármi okból alulteljesítette a társadalmilag jóváhagyott szaporodási és nevelési normát, fura fényt vetett a férfira, a férjre is. Mintha ő lett volna a felelős, mert rosszul választott, mert képtelen ráncba szedni a neki alárendelt nőszemélyt, mert nem tud úr lenni saját házában. Megsejthetünk még valamit e századvégi alsó-középosztályi „demográfiai robbanás” hátterében. Azt kell hinnem, ez a társadalmi elem néhány évtizeden át viszonylagos anyagi bőség, legalábbis a jó ellátottság állapotában élt. „Viszonylag” — mondom —, s ezt úgy értem: önnön igényeihez képest, amiket többnyire szerényebb sorsból, egyszerűbb helyzetből hozott magával. Ennélfogva sem önmagát nem féltette attól, hogy az a négy vagy öt gyermek megárt élete nívójának, sem a gyerekeket attól, hogy nem lesz majd elfogadható életük, ha felnőnek. A bőséges gyermekáldásnak sem a szorongó önféltés, sem a következő nemzedékre kiterjesztett túlfeszített életigény nem állt még útjában. Mindez, tudjuk, radikálisan megváltozott az első háború után. Öt-hatgyerekes famíliák következő nemzedékeiben alig-alig találunk házaspáronként két gyereknél többet. * * * Nagyatyám egyébként, azon túl, hogy a pénzt hazaadta, nem sokat törődött gyerekeivel. Szerette-e őket vagy sem, megállapíthatatlan. Nem foglalkozott velük. Nem verte, nem is becézte, nem biztatta, nem nevelte őket. Lehet, hogy a szigorú házirend valamelyest az ő műve is volt, vagy hát az ő szándékainak is megfelelt. Ám a parancsolatokat nagyanyánknak kellett érvényesíteni. Ő volt a gyerekekkel. Úgy tűnik, Janka nagyanyámból sem áradt a szeretet. Legalábbis nem érezhetően. Mit rejtegetett a lelke mélyén? Közelebb állt-e hozzá, tegyük fel, egyik gyermeke a másiknál? Értett ahhoz, hogy érzéseit, ha voltak, eltakarja. Azt sem kívánta meg, hogy gyerekei kifejezzék iránta a szeretetüket. Az ilyesmit inkább elháritotta, mint illetlen érzelgőskö- dést. Valósággal leszoktatta lányait és fiait érzelmeik nyilvánításáról. Nagymama, puritán módon, a kötelesség etikáját vallotta. Nem valami arany szabadságban nőttek fel a gyerekek, anyám és testvérei. A családi rendtartás megszabta minden lépésüket. A takarékosság kemény életelvként uralkodott. Jóformán a levegőt is beosztották. Télen, a drága pénzen felfűtött levegőt mindenesetre: szellőztettek ugyan, de módjával. Mikor hány hasáb fát lehet a cserépkályhába rakni, mennyi szenet fogyaszthat el a konyhai sparhert, éppúgy előírta az íratlan házirend, mint azt, hogy hány szeletre darabolódhat egy vekni kenyér, és mennyi mák meg hány kanál porcukor jut egy tál főtt tésztára. A sorban felcseperedő gyerekek, magától értetődően, egymás kinőtt ruháját, cipőjét, télikabátját örökölték, a folt nem volt szégyen, a zoknit tízszer is megstoppolták. Bepiszkolni, ne adj isten az utcán vagy az iskolában elszakítani az öltözetet, éppoly halálos bűnnek számított, mint, teszem azt, ha a gyerek nem ette meg az utolsó morzsáig, amit elébe raktak. A ruhaszaggatástól való szent irtózással függhetett össze, hogy a gyerekeket kicsi korukban nem engedték le a Városmajorba játszani. Ám ennek oka lehetett a félelem is, hogy odalent, kibújva a szülői ellenőrzés alól, pesti utcagyerekekkel kerülnek össze, akiktől tetű és szitokszó ragadhat rájuk, beláthatatlan következményekkel. 53
