Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Márkus István: Egy élet társadalomrajza 2.-3.
Márkus István Egy élet társadalomrajza* 2. Család a századfordulón JE-Vlek nagyapáin és Janka nagyanyám házasságából öt gyerek származott: Janka, Erzsébet, Elek, Gyula és Mária. Anyám, született Hörömpő Erzsébet, gyakran mesélt kislánykoráról. így tudom, hogy az 1890-es évek elején Budán laktak, a Csaba uccában (ma is így hívják), kqzel nagyapa munkahelyéhez, a Ganz gyárhoz. Tágas, négy szobás otthonuk volt itt, hosszú előszobával, nagy konyhával, cselédszobával. Az ebédlő és a háló ablaka a Városmajorra nyílt. Az udvari szoba, mely előtt gang húzódott, a gyerekeké volt. Az ebédlőben masszív, sötétbarna bútorok álltak, köztük az üveges kredenc, amelyben az étkészletet tartották. Minden szobában, kivéve a cselédlányét, szőnyeg borította a padlót, csipkefüggöny az ablakot. Az ovális ebédlőasztalt, mely mellett a vendégek órák hosszat is eltanyáztak, merev, magashátú székek fogták körül. A gyerekek alá díványpámát tettek, hogy felérjék a tányért. Evés közben kotyogni, nevetgélni szigorúan tilos volt. A cselédszobában valódi cseléd lakott — mármint éjszaka, mert napközben a konyhában volt a helye —, többnyire tíz-valahány éves falusi lány. Rá is fért a segítség nagyanyára az öt gyerek mellett, kik közül a legidősebb hét éves volt, amikor a legkisebb megszületett. A főzés! Ilyen összetételű, vidékies étvágyú családban már a reggeli is körültekintő előkészítést követelt, meg az előregyártott tízórai, az egymás sarkát taposó iskolások táskájába. Az ebédnek többnyire három fogásból kellett állnia — ha kettőből, annál kiadósabb volt, például gulyásleves és mákostészta, természetesen otthon gyúrt tésztából —, ritka nap, hogy hús ne került volna az asztalra (pénteken hal pótolta). A gyerekek uzsonnát is kaptak, például tejeskávét vajaskenyérrel. A vacsora este nyolckor ismét főétkezés, annál inkább, mert azon a családfő is jelen volt, s ez némi ünnepélyességet kölcsönzött az asztali együttlétnek. Ennél igazibb ceremónia csak a vasárnapi ebéd. Húsleves, rántottcsirke uborkasalátával, törtburgonyával, utána almáspite vagy rétes — ilyenszerű a vasárnapi menü. Gondolhatni, mi munka mindezeknek előállítása napról napra. Meg a befőzés, meg a savanyúságok elrakása. Mindez nagymama kötelessége volt, a kiscseléd csupán segédkezett, az előkészítő és kísérő tevékenységet végezte a konyhában. Plusz a takarítást, a kismosást és a mosogatást. Bevásárolni is nagyanyám járt minden áldott nap, ő válogatta ki a főzni- és sütnivalót nyolc emberre — olykor vendégekre is — a hentesnél, a fűszeresnél, meg a Széna téri piacon, cipelte haza, két nagy szatyorban, hogy aztán a kirámoláskor a cselédlánnyal együtt szemrevételezzék a friss zsákmányt a tisztára sikált konyhaasztalon; ilyenkor tanácskozták meg a hadi tervet. Jut eszembe, a cseléd dolga volt az is, hogy gondosan tisztogassa és fényesítse az evőeszközöket. Tisztaság kérdésében nagyanyám nem ismert tréfát — mintha Pozsony* Márkus István írásának első része folyóiratunk 1986. évi 1. számában jelent meg. 49
