Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Czére Béla: Vakáció (Elbeszélés)
fordulásait úgy követi a lába, az öle, mint az ő húsából való anyag, sárgásán derengő szivárványhártyáján, rebbenő szempillái körül mosoly gyűrűzik szét, kíváncsian kérdezi. — Titeket nem telepítettek ki? — Már a nagyapámnak sem volt egy hold földje sem. — Nekünk volt ötszáz holdunk a környéken. Ki is akartak Békés megyébe telepiteni. — Hogy úsztátok meg? Magdi! Nincs válasz. Kihuny a sárga fény a lány szeméből, csak a szemfehérje alatti árnyék mélyül el, a zongorista rekedten énekel, „Midőn, Havannában hajóra szálltam én .. .”. Szomorúan hangzik ez az ének, mintha inkább azt akarná a vendégek tudtára adni a zongorista, hogy lemaradt arról a hajóról. Magdi szép arca előrebiccen, szőke haja puhán érinti arcát. — Akarsz velem találkozni, Balázs? — Persze hogy akarok! — Akkor majd megmondom, hogy miért nem telepítettek ki minket. Később megmondom. Jó? — Most miért nem lehet? — Most nem lehet. Érd be ennyivel. Bugivugit játszik a zenekar. Újra kérdezni akar valamit, de a lány a szájára teszi az ujjait. Érzi saját lehelletének forróságát, megcsókolja Magdi ujjait. — Ne beszélj, táncoljunk — súgja a lány. Most képtelen bugivugira ugrálni. Magához húzza Magdit, mintha lassú tangót játszana a zenekar, a lány hozzásimul, az arcára fekteti arcát. Elcsitul agyában a zsongás, nem buggyan több kérdés, csak az ujjai köröznek Magdi arcán, száján, csak annyit mond, kedves, mikor árnyék vetül rájuk, felnéz, egy hústorony, begyalogolt egyedül a táncplacc- ra, megállt egy pillanatra mellettük. Nézi a lány sápadó arcát, a hústorony már leült egy asztalhoz, onnan figyeli őket, Magdi fogai idegesen mélyednek ajkába. — Ki ez az ember, Magdi? Ismered? A lány nehezen veszi a levegőt. Táncolnak tovább, de érzi, Magdi távolodik tőle. Újra kérdezi. — Ki ez? — A tanácselnök. Azt hittem, nem jár ide senki a faluból. Kérlek, fizessünk. Menjünk innen! — Meg sem ittam a boromat. Gyere, igyuk meg együtt! — Fontos az a bor? — Nem fontos. — Akkor fizessél, és menjünk. Fizetnek, indulnak kifelé. A lány odasúgja neki könyörgő hangon: — Ne fogd meg most a kezemet, kérlek! Csak a parkban. — Miért félsz ettől az embertől? A lány gyorsan lépdel, csak amikor kiérnek az utcai lámpák fényhálójából, akkor fordul feléje. Megfogja a kezét, behúzza a park szélének sötétjébe. — Megígérted, hogy nem kérdezel semmit. — Nem ígértem semmit. — Balázs — könyörög a lány hangja —, nehogy azt hidd, hogy én a Rózsakertben töltöm az estéimet. Ez a mai este kivételes volt. Szabad voltam és... beültem egy kicsit zenét hallgatni. — Hogyhogy szabad voltál? Van valakid? Érzi, milyen nevetséges féltékenység remeg a hangjában, de nem tudja elnyomni a kérdéseiből feltörő hisztériát, s már nem is akarja. Magdi megcsókolja a száját, hosszú, finom ujjai az arcát kérlelik. — Nekem nagyon fontos lett ez a találkozás. Azért nem beszélhetek most. Gyere, menjünk fel hozzánk. A tiéd akarok lenni. 44
