Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Czére Béla: Vakáció (Elbeszélés)

Megborzong az örömtől. Aztán valami megmagyarázhatatlan rossz érzés keríti be. Nem igy szokott ez menni. Mintha össze nem illő képeket ragasztottak volna hirtelen egymásra.

— Csodálkozol, ugye? Rajtam és a szüléimén. Mert megengedik, hogy egy vadidegen fiú ott aludjon nálam.

— Én ... tényleg nem értem.

— Hidd el, megérted. Még ma éjjel megérted. Csak addig ne kérdezz semmit, amíg én nem beszélek.

Átöleli a lány vékony derekát. Vadfű és szappan illata van a könnyű blúzának. Befúrja tenyerét a kis kabátka alá, ujjai remegve közelítenek a mellek feszülő halmai felé. Mintha gyerekkori madárfészekbe nyúlna a keze, puha fiókák melegét érezné az ujja. Felemeli Magdit a derekánál fogva, úgy forog vele szédülve maga körül, aztán testére csúsztatja a karcsú testet, a lány haja beborítja az arcát, a szemét, mintha nyers illatú fiatal fa lombja, törzse csúszna lassan végig rajta, kigombolja a lány blúzát, a kibuggyanó emlőkkel testet ölt a jelenés. Vére a halántékában dübörög, csókolja a kibontott császárkörte formájú mellek fehér húsát, egymásra tapadó szájuk kapocs lesz, egymáson át lélegeznek ezután.

Levágnak a töltésen át az országút felé, Magdi ujjai kicsúsznak a tenyeréből, ahogy a falu szélét elérik. Fehér tornácos parasztház udvarába lépnek, ránéz Magdira.

— Ez volt régen is a tiétek?

A lány megrázza a fejét, most már újra fogja a kezét, hogy becsukódott mögöttük a kapu.

— A mi házunk a Balaton partján volt. A kertje nagyon hiányzik. Majd megmutatom egyik nap. Apám még fent van ilyenkor. Mikszáthot és Jókait olvas folyton.

— Apádék tényleg megengedik, hogy itt aludjak nálad?

— Igen. De csak hajnalig maradhatsz.

Nyitják az üveges veranda ajtaját, őszies melankóliával biccenő fej néz fel rájuk.

— Apa. Nagy öröm ért ma — mondja halkan Magdi. — Bemutatom Dóczy Balázst.

— Örvendek, fiatalember — emelkedik fel a bordó kötésű könyv mellől a szálfaegyenes öregúr, fejét kicsit oldalt tartja, úgy néz le rá kíváncsian.

— Dóczy Balázs — hajol meg, s látja, a kíváncsiság már kialudt az öreg tekintetében, hogy átadja helyét valami reménytelen, mindent érteni látszó szomorúságnak.

— Ne haragudj, apa — mintha messziről jönne Magdi zavart hangja —, most itt hagyunk. Ugye, nem baj? Átmegyünk az én szobámba.

Az őszfejű öregúr halkan köhécsel, Magdi gyorsan kézenfogja, ő is motyog valamit, tágasabb szobán mennek keresztül, hallja egy alvó test szuszogását a franciaágy takarói felől. Idegesen gyorsítja lépteit, a lányszoba ajtaja becsukódik mögöttük.

— Édesanyád?

— Már alszik ilyenkor. Apunak is aludnia kéné. Súlyos szívbeteg.

Átöleli Magdi derekát. Egymásba kapaszkodnak, elvesztik egyensúlyukat, végigzuhannak az ágyon.

— Később majd meg fogsz vetni ezért — suttog a lány a fülébe, kigombolja, leveti blúzát, szoknyáját. — De én akarom ezt, mert nincs időm várni. Nekem ez nem adatott meg.

Nem ért semmit, csak vetkőzik ő is, a nem várt ajándéktól kábultan, Magdi felkattintja az éjjeliszekrény lámpáját, felfénylik teste a lámpa fénykörében, nézi Magdi légiesen karcsú testét, megérinti az arcát, a szemét, a rózsaszínű mellbimbóját, amely kibújik az érintésre, mint a csiga szarva, hosszú, elegáns lábát is simítja, vékony lábfején a körmök gyöngyházszínűen derengenek, megcsókolja fénylő csípőjét, lapos hasát, parányi köldökét, Magdi átfonja karjával lábával, öle megnyílik, mint a kagyló héja. Mintha mélytengeri barlangba érkezne, bukna, meleg permet az arcán, Magdi nyálának édessége, meghasad előtte a hangulatlámpa sárga fénye, piros, zöld szivacsos testeket lát, tapogat láthatatlan ujja, most a gyönyör erős lökése felszínre dobja, átúszik kitágult pupillája előtt Magda örömnedveket szivárgó teste, oldalról hajol felé az arca, fitos orrának szimatoló cimpája, rózsaszín, csigás füle, zöld és sárga fényben opalizáló szeme, a szivárványhártyáján nyílsugarak lobbannak körkörösen, „ne vigyázz, nem kell vigyázni!” — sikoltják az apró fehér

45