Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Czére Béla: Vakáció (Elbeszélés)
Czére Béla Vakáció A. m.ágyújt egy Kékesre, mellre szívja a könnyű, pácolt cigaretta füstjét, „Dózsa népe, bontsd ki zászlód, itt a helyed”, recseg a Honvéd-üdülőben a hangszóró. Vajon milyen zászlót kellene kibontani, tűnődik, először talán meg kéne mosni azokat a zászlókat. Kikönyököl a fenyőfák közé bújt ház ablakából, Tapicskó állomásfőnök ablakából, már két hete bérli ezt a szobát, megdolgozott érte, kétségtelen, két hónap a Növényvédő Szolgálatnál, érettségi után mindjárt. Istállóban, szaros szalmán aludni, permetlétől csorgó pofával járkálni, meleg ételt csak akkor látni, ha olyan községbe értek, ahol étterem is akadt — emígyen teltek az érettségi utáni hónapok. Hervadt kolbászon, parizeren, bűzös szalmán és a DDT-permet keserű lévén kívül nemigen bukik fel más emlék a végtelenül hosszú poros napok torkából, talán a szutykos lábú cigánylány még, aki elkérte az ötvenest, ahogy pedánsan rögzítette, az egy numera árát, aztán később visszaadta, mondván, akit ő megszeretett, attól pénzt nem fogad el. Szóval így telt a nyár első fele, seggre pacsit nem igen játszhatott a sorssal örömében, de azért panaszra sem lehetett oka, egyébként is, ezzel a névvel, hogy Dóczy, nem sokat ugrálhatott, legalább ipszilon nélkül írta volna apja a nevét, de nem, makacsul ragaszkodott ahhoz az átkozott ipszilonhoz. Az utcából csak egy napfényes sávot lát, piros melegítők suhannak át rajta, melegítőben mindenki, lehet, hogy az ilyen hűvös nyárvégi esteken Rákosi pajtás is melegítőben vezeti népét a boldog jövőbe. A bölcsészkarra persze nem vették fel, nem baj, jövőre megint nem veszik fel, pedig hol van már a Dóczy-ősök ötszáz vagy ezer holdja, már a nagyapja is értelmiségi volt; a szállásadónője bekopog, ő az ablaknál áll alsónadrágban, nyílik az ajtó, mintha a két nagy mell jönne előre, alázatosan esengve bebocsátásért, pedig nincs mit megbocsátani, ő tartozik köszönettel, hiába ötven évesek ezek a mellek, úgy táncoltak tegnap is melltartó nélkül, mint vidám, parázna ikertestvérek. Végigsimítja Mara széles csípőjét, megcsókolja a kövérkés kézfejét, az asszony hálásan néz fel rá, nedvesen fénylik a szeme; anyja semmit sem szólt akkor este, csak elkezdett makacsul köhögni, talán azért, hogy a könnyeit lenyelje, apja hazahozta a könnyed stílusban megírt levelet, ugyanezt a szöveget kapta az Intézet igazgatója, igazgatóhelyettese, és valamennyi osztályvezetője, alkalmatlanság címén azonnali felmondást tartalmazott a levél, apja mint egy sztoikus bölcs bontogatta a vidéki barátjától kapott körtepálinkát, mert ugye végződhetett volna rosszabbul is a dolog, hiszen nekik, az osztályvezetőknek és az igazgató-helyettesnek csak a személyzetis helyezte gyöngéden az íróasztalukra a levelet, de Szentelekinek, az igazgatónak már előző éjszaka kézbesítették egy Pobjeda hátsó ülésén, úton Recsk felé. Simogatja Mara csípőjét, bámul ki közben az ablakon, mintha látná magát az utca szemközti házának ablakában, amint egy asszony csípőjét simogatja, mert ott is ő lehetne, meg máshol is, csak épp ott nincs igazán, ahol van. Apja végül kapott egy előadói állást valamilyen lehetetlen helyen („Maga a Horthy-érában volt értelmiségi, elvtárs, örüljön, hogy luk van a seggén”), izzadó tenyerét beletörli az asszony szaténblúzába, gyöngéden simítja a zsírpárnákat a hátán, a pepita kabátos kis bohóc megszorítja a torkát, ebben a pillanatban majdnem szerelmet érez Mara iránt. Fecske bukik alá ezüstös fénysávban, nem találja a fészkét, szép feje riadtan verdes a piros melegítők között. Mara megszorítja a kezét, a melléhez emeli, tartja az asszony súlyos emlőit, aztán észbekap, gyengéden 42
