Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - „Egy másik Magyarország nevében” (Lükő Gábor válaszol Sümegi György kérdéseire)
És megdöbbenve vettem észre, hogy Arhangelszk vidékén ugyanazok a stílusok élnek, melyeket Bartók a legarchaikusabb szlovák dallamok sajátos stílusának jelzett, azzal az érveléssel, hogy ez a szomszéd népeknél nem található meg. Engem az izgatott, hogy amint a magyar népzene pentaton hangsorát kelet felé tudták követni Bartókék, ilyesvalami szláv vonalon, egy másik archaikus stílus irányában is nyomozható. Lemásolgattam ezeket a dallamokat és kezdtem oroszul tanulni. De aztán bulgárul is, mert most már érdekelt, hogy vajon az orosz északi vidéktől olyan messzire eső délszlávoknál vannak-e hasonló dallamok. És ott is megtaláltam ennek a stílusnak a nyomait. Teljesen nem tanultam meg a szláv nyelveket, de a népdalszövegek megértéséhez elég jó alapot szereztem. Elérkezett aztán a nyári vakáció, s engem akkor már nagyon erősen szuttyongattak a moldvai tanulmányút felé. Mégpedig érdekes módon román részről jött az indítás. Mint kezdő kottaíró és a román nyelvben is kezdő, félve mutattam Bráiloiu-nak román népdallejegyzéseimet, várva, hogy kijavítsa hibáimat. De ő udvariasan nem akarta éreztetni velem, hogy még nem tökéletes a nyelvtudásom, és azt mondta: „Hát, ha mindenáron gyűjteni akarsz, menj Moldvába, ott magyar anyagot gyűjthetsz”. Nem gyűjteni akarok én — mondom — tanulni akarok románul. Nem megyek én Moldvába magyarok közé, mert románul akarok tanulni. Azt gondoltam, hogy ezek a magyarok biztosan nem érdekesek. Amit ők tudnak, olyan lehet, mint pl. a magyarországi svábok vagy a Békés megyei szlovákok hagyományos kultúrája. Egyszer aztán kaptam egy dörgedelmes levelet Györffy Istvántól, hogy „Micsoda disznóság ez, hát mást nem engednek oda a románok, Téged meg ők küldenek, s nem akarsz menni. Azonnal vedd tervbe, és eredj Moldvába”. Nem akartam Györffyt sem megharagítani; elmegyek én — gondoltam —, rászánok 1—2 hetet. Ebből aztán 8 hónap lett. — Mikor indult el végül is Moldvába? — 1932. május 10-én érkeztem meg első moldvai állomásomra, a Prut partjára, Husztra (Husti). Előtte két hétre megint elvittek a román szociológusok meg Bráiloiu, együtt mentek Fogaras megyébe, Dragus-ba a monográfiájukat kiegészíteni. Ez egy gyönyörű, szép archaikus román falu volt, nagyon megkapott ott a népviselet is. A román diákok is lelkesen vették észre, hogy én nagyon szeretem ezt a régi román kultúrát. Onnan aztán egyenesen Moldvába mentem. Emlékezetes napon érkeztem oda, május 10-én 1932-ben. Akkor tudtam meg, hogy nagy ünnep van aznap, a „zece maje”, Nagyro- mánia megalakulásának az emlékünnepe. A huszti magyarok egy Kornisom — magyarul: Komi nevű külvárosban éltek, az is a mellékneve, hogy Komi Unguri Som = magyarok. Tiszta katolikus, de teljesen román nyelvű magyarság volt ez már. Olasz származású papjuk mindenáron el akart tanácsolni, hogy babona csupán, hogy ezek magyarok. Aztán mondom: Hátha már itt vagyok, csak itt maradok egy ideig, szétnézek. Találkoztam egy fiatal, szintén katolikus rendőrtisztviselővel, aki tagadta a magyar eredetét. Amborusnak hívták. Úgy volt, hogy nála kapok szállást. El is vitt magához, és folyton magyarázta nekem, hogy ők nem magyarok, ez csak egy ráfogás. Szép falusi háza volt a külvárosban. Másnap váratlanul hazaérkezett az édesapja. Fekete posztó ruhában, csizmában, tipp-topp magyar ember, székely, Ambrus gazda. Csizmadia volt, és a mesterségét űzni került oda. Egy nagyon érdekes adatot szereztem ott. Egy idős bácsi mondja, hogy Csöbörcsökből (De la Csuburcsu) költöztek oda, a Dnyeszter mellékéről. Még egy család, a Pöli család költözött onnan ide. Az öreg bácsi elmagyarázta a név népetimológiáját. Malmaik voltak a Dnyeszteren és a tatárok jártak oda rabolgatni. Egyszer összebeszéltek, hogy a malomba meghúzódnak az ajtó mögé, és amikor belép a tatár, leütik. S aztán kiáltott át a másiknak, hogy leütötted már? Ami románul így hangzik: „Laj pölit?” És hogy innen származik a nevük. Hát ez persze nem biztos, de a csöbömöki magyaroknak itt nyomára akadtam, persze ezek nem tudtak már magyarul. A bácsit, azt hiszem, Patres-nak hívták. Két hétig ismerkedtem ezekkel az emberekkel, néprajzi feljegyzéseket csinálgattam, és hát a román nyelvtudásom gyarapodott evvel is. Meg hát azért is maradnom kellett, mert teljesen 18
