Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Tóth István: Buborék, Dsida, Görbéd, Tócsa, Hó (versek)

mik látatlan nőnek fölém élet és halál küszöbén.

Mért égek, mint percnyi tükör, melyben a világ tündököl;

közönnyel szépíti szemét, és pattint máris szerteszét?

Mit használ neki, s mit nekem, hogy ő csillan, — hogy ég szemem?

Dsida

Ki úgy tudott mindent fájlalni, mint te: a lánycsókot, kék lepkét, víg kutyát, füvek, hajszálak örök búcsúját — azt sorsa tőlünk bármily messze vitte,

utánunk szól, mint lemaradt barát. Lombok, ó kapuk mögül lépteinkre figyelsz ma is, mint szívünk tiszta ríme, mely szívhangunkhöz szabta önmagát.

Mert a fájdalom kiálthat az égig, míg csak magáért ordít, oly fonák!

A férfikönny hitelét számok mérik.

Te fűben-fában szólsz hozzánk tovább. Követsz, a házsongárdi fák mögött, százféleképpen sírva, mint a köd.