Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Dobozi Eszter: Mélykörök (versciklus)
VIII. ч mikor felállottunk halkan és engedett a szorítás, a tér s kihányt, kilökött magából a döglött kráter benseje látszott, ahogy a hegyeken túlról napra tükröző tetők s a kormos ég között valaki egybetör létet, havakat, szelek aranyát; s odalenn róka futott át hogy lenéztem utoljára még IX. mint utolsó mondatok az utolsó szó jogán a legvégső: a fokozhatatlan: itt marad és úgy vagy már belül, mint ismeret most mégis — ahogy meghátrálnak a tengerek odalenn s odaát, s görbülnek vissza gleccserek, idők, terek ahogy egymásba folynak át: a forró anyag mit leheli, bár az vagyok, s a megkövesült más-tudat; az ön-tudat a sejtekbe tört színek-szagok ezrei s a végtelenbe tartó láncreakciók — már bomlanak; állok a fénybe verten s még nézem — aláereszkedőn — a hátadat lombok közt — amint meg-megviláglik — nyakszirtedet szirtek közül — innen — ahogy hív-hajszol a képzelet s magába szív egy város, a mindennapi körmenet 19
