Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - „Egy másik Magyarország nevében” (Lükő Gábor válaszol Sümegi György kérdéseire)
még nem tudtam felfogni. A parasztembereknél és egy cigánykovács családnál tanulgattam én — mert náluk kaptam szállást. Jómódú, konszolidált társaság volt ez. Állandóan a falut jártam, vasárnapi táncoknak voltam a buzgó nézője és hallgatója. Nagyon lebilincselt, meghódított ez a „balkáni”, természetes, közvetlen emberség és kultúra. Nyelvüket gyorsan tanultam, két hónap alatt már beszéltem. Kezdetben gyerekek voltak a mestereim: jól mulattak rajta, hogy tőlük tanulok. És mennyi érdekes kifejezést ismertem meg közben. Ezt például, hogy „nézd csak!”. Románul úgy mondják: „ia nitá te!” = „nosza, felejtsd el magad!”. Milyen pontos lélektani meghatározás! Mi magyarok csak a szemünket felejtjük rajta valakin. — Ez a település, az említett Iorga-féle nyári egyetem színhelye hol van? — Brassótól közvetlen délre, de nem a vasúti fővonal mellett. Ploestitől visszafelé kellett utazni egy mellékvágányon a hegyvidékre, Veleni de Muntebe. — Innét az ősz elején utazott Bukarestbe? — Igen, de közben kirándultam Székelyföldre, ahol néhány faluban mászkáltam. Kedves román emlékem van onnan is. A román csendőrök — akiktől magyar tanáremberek nagyon óvtak, mert hogy román állampolgár létükre őket is folyton zaklatják, ha falura mennek — engem, mikor Kisbaconban átléptem a szomszéd megyébe, Háromszékből Udvarhelyre, azzal fogadtak, hogy az útlevelem láttamozása ide nem érvényes, mert én Sepsiszentgyörgyben mutattam be. No, mondom, akkor visszafordulok Szárazajtára. A csendőrlegényekkel én románul próbáltam beszélni. Persze még erősen törtem a román nyelvet, hiszen csak két hónapja tanultam. Ők meg udvariasságból elkezdtek magyarul beszélni, de ők a magyart törték. Mikor aztán mondom: hogy visszamegyek, noha sajnálom, mert szerettem volna a Hargitára fölmenni; régi pásztortanyákat jeleztek ott nekem. „Hát nem akarsz továbbmenni?” kérdik. Nem — mondom —, mert nincs több időm. „Hát akkor eredj” — mondták. Ősszel aztán a bukaresti egyetemre iratkoztam be. Az első félévben még albérleti szobában voltam, magánszálláson. Ott ismerkedtem kicsiben a román társadalommal, mert a legkülönbözőbb emberek voltak ott albérlők és alkalmazottak. Én inkább az alsóbbrendű emberekkel barátkoztam. A szobaasszonnyal — aki egy munkásember felesége volt — és az egyik lakó, egy kapitány tisztiszolgájával. Még népdalokat is tanultam és jegyeztem föl tőlük. — Magyar vagy román népdalokat tanult tőlük? — Románokat. A kapitány első tisztiszolgája magyar volt, kolozsvári, de a második román falusi gyerek, és szép népdalokat tudott. — Hogyan és mit tanult az első félévben a bukaresti egyetemen? — Az egyetemen nagyon keveset, tudniillik a jelesebb professzorok részben már öregek voltak, pl. Densu§ianu a neves nyelvész, s gyenge volt a hangjuk; részben meg nagy tömeg volt az óráikon, nem kapott a magamfajta későn jövő helyet. Csak a nyelvjáráskutató Take Papahagimk szemináriumát látogattam. Kiváló s derék ember volt, aki nagy szorgalommal járta be az egész románok lakta területet. Mindenüvé cipelte magával az akkor még üveglemezes fényképezőgépet. Óriási fényképgyűjteménye volt szebbnél szebb, érdekesebbnél érdekesebb néprajzi felvételekből. Három kötetben ki is adta egy kis töredékét gyűjteményének. Én is megkaptam tőle ajándékba, mert látta, hogy lelkesen tanulok tőle. Ez az ember hatalmas munkát végzett, de sajnos mellőzték az új világban is. Egyik kéziratos nagy művéből, a balkáni népek összehasonlítható közmondásgyűjteményéből egy ívet előre kinyomtattak mutatványként. Abból látom, hogy milyen nagy jelentőségű, rendkívüli értékű munka ez. Papahagi román származású, Szerbia és Görögország határvidékéről való volt. Az édesapja is nyelvész, tudós ember volt. Ő is ismerte valamennyi balkáni nyelvet. Amikor — 1956 nyarán — megint eljutottam Bukarestbe, fölkerestem őt. Még akkor is kiadatlan volt a munkája. Megpróbáltam közvetíteni a Folklór Intézet felé, de valami 16
