Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - „Egy másik Magyarország nevében” (Lükő Gábor válaszol Sümegi György kérdéseire)

Egyik esetre különösen emlékszem. Egy antikváriumban fölfedeztem s megvettem Ady kiadásában Petőfi forradalmi verseit, A forradalmár Petőfi című Ady-tanulmánnyal. Nem voltam otthon, mikor apám megtalálta asztalomon és szétszaggatta. Mikor aztán hazakerültem, fejemhez vágta, hogy amíg „az ő kenyerét eszem”, hozzá igazodjam. Én némán hallgattam hasonló ideges kitöréseit, sokszor meg is sirattam nagy értetlenségét, de amikor ezt kimondta, rádöbbentem, hogy ebben igaza van apámnak. Ha az ő kenyerét eszem, hozzá kell igazodnom, csakhogy akkor én nem eszem tovább az ő kenyerét, mert tudom, hogy Adynak igaza volt.

Elhatároztam, hogy külföldre megyek, ahol nem ér utol apám és nem próbálhat megalkuvásra bírni szeretetével. Mert szeretett ő azért engem.

— Megszületett, megérlelődött az elhatározás. De hogyan adódott mégis Bukarest?

— Azon nem gondolkoztam egy percig sem, hová menjek. Ady és Bartók hatására már Erdély és a román nép felé fordult érdeklődésem. Annál is inkábbb, mert az iskola és a közfelfogás azt hirdette akkoriban, hogy tőlünk keletre már nincs semmi nevezetes, majdhogynem itt a világ vége.

Ady mondta ki először, hogy magunkban félemberek, félnemzet vagyunk; hogy örömünk és bánatunk közös a szomszédainkkal. Bartók megtalálta ennek zenei kifejezését is. Bátran hirdette a „kultúrfölényes”, álmagyar világban, hogy a román és szlovák nép zenéje igen érdekes művészi alkotás, hogy már ezért is érdemes megtanulni nyelvüket.

Igen nagy szerencsém volt, hogy éppen akkor, 1930 őszén kapott megbízást Kodály Zoltán és Györffy István egyetemi előadások tartására. Kodály szemináriumában vállaltam Bartók bihari román gyűjteményének ismertetését. A gyűjtemény még 1913-ban megjelent a Román Tudományos Akadémia (Academia Romänä) kiadásában, s én akkoriban szereztem meg apám hajdani kollégája, Oprean bácsi révén, aki akkor már magas rangú tisztviselő volt a bukaresti, „közmunka-minisztériumban”.

Szüleim előtt titkoltam tervemet, de Györffy Istvánnak elárultam egyik előadása után, s tanácsot kértem tőle romániai tanulmányaimhoz. Györffy kapva-kapott rajtam, stipendiumot akart szerezni, de én visszautasítottam. De ennek indoklását még neki sem mertem elárulni. Nem akartam függő viszonyba kerülni a magyar állammal, két okból is. Egyik, hogy nem akartam visszajönni többé Magyarországra, másik, hogy itt megint polgárháborúra készültek a királypártiak, Habsburg-hitűek, meg Horthy Miklós párthívei. Úgy hírlett, hogy a hadsereg megint a királypártot támogatja, Horthy pedig ismét az egyetemi diákságot akarja ellene fordítani, fegyvert adva kezébe. Én pedig nem szívelhettem egyiket sem, nemhogy meghalni értük, de velük élni sem kívántam.

Ezek voltak az indító okaim, ezért határoztam el, hogy semmiféle állami stipendiumot nem fogadok el. Nem úgy megyek én Romániába, mint a hivatalos Magyarország kiküldöttje. Engem egyénileg érdekel a román nép. Bartókot sem méltányolták itt még akkor a hivatalos körök.

Hát én egy másik Magyarország nevében és céljai érdekében megyek oda, hogyha egyáltalán merek ilyesmire gondolni, vagy csak a magam szerény érdeklődése visz és kényszerű egyéni sorsom.

így, hogy Györffy mellém állt, otthon is el mertem mondani a tervemet. Az apámat is megnyugtatta egy kicsit: hátha lesz belőlem valami. Az ő tudtukkal és hát némi szerény anyagi támogatásukkal mentem aztán 1931 nyarán Romániába. Kolozsváron felkerestem Roska Mártont , s az ő tanácsára a Valeni de Munte-i nyári egyetemre iratkoztam be. Iorgának volt ott a rezidenciája, ő alapitotta a múlt század végén ezt a nyári egyetemet. Az erdélyi magyar tanárok is rendszerint odamentek román nyelvi tudásukat kiegészíteni, póttanfolyamokra.

— Mit tanult, mit hallgatott a nyári egyetemen?

— Hát bevallom, hogy semmit, mert akkor még nagyon gyenge lábon álltam a román nyelvvel. Az előadások előkelő stílusát, a bukaresti nyelvet, annak gyorsabb tempóját én

15