Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Géczi János: Lelet (Endrődi Szabó Ernő kötete)
ahogy azt Cs. Szabó László állítja elénk, a gazdag tudásanyagból fölmagasodó, egyéni nézőpontú értelmezés, a helyzetet újraélő és megítélő, drámai esszé. Ez teszi — gondolom, hosszú időre — nemcsak a Shakespeare-t játszani akaró színháziak új alapkönyvévé, hanem sokak épületes olvasmányává a huszonnégy (nagyjából összedolgozott) fejezetből felépített óriásesszét. (Gondolat. Budapest, 1987.) Lelet Endrődi Szabó Ernő kötete Bár az önálló költészet kialakításában sokan a saját vagy legalábbis sajátos költői nyelv megteremtését tartják a legfontosabbnak, mégis úgy tűnik, hogy az újabb költői csoportok legnagyobb próbatétele nem az ilyen individuális vagy csoportnyelv föllelése, hanem az e nyelv által felszínre hozható, mélyen programos, a lehető legtöbbet felvállalni tudó, és olvasóréteget létrehozó költészet. Persze ennek oka az azonos korosztályi felismerés — a nyelvi, kulturális, szociológiai, politikai és gazdasági képmutatás teljes elvetése —, függetlenül attól, hogy ki milyen szerepet kíván (vagy tud) felvállalni vagy megvalósítani. (Természetesen, a rezonőrökről — akik azért a legtöbben vannak — ne beszéljünk.) Szerencsénkre, a modem új költők között jóval több az egyéni versnyelvvel bíró, mint akár a 68—69- es generáció tagjai között, nem is beszélve a hatvanas évek elején indultakról. Egyszerűen csak arról lenne szó, hogy a pálya kezdésekor nem elég csak jó verseket írni (amelyekből a folyóiratoknak lehet ezt-azt küldeni, és köteteket összeállítani), hanem egy érvényes nyelv alapjait kell kimunkálni, amelyre fölépíthető a markáns költészet? De hogy bonyolultabb legyen a helyzet, az „egy költő — egy sajátos versnyelv” viszony- rendszer is megtépázódott, és számos költő eltanulja vagy részben átveszi a költőtárs nyelvi valóságteremtésének módszerét, működő eljárásait, így, amíg alig öt éve a csak Egyed Péterre jellemző metonímiai-képzésről vagy a csak Szőcs Gézára ütő nyelvtisztító metaforákról beszélhettünk, addig mára a találmányaik átszivárogtak a költői köznyelvbe, jobb esetben egyes költői vállalkozásokat életképesebbé téve, részben pedig (érdekes módon éppen!) a negyvenes-ötvenes éveiben járó nemzedék korábban elutasító hangú poétáinak újabb ténykedését befolyásolva (s ezen pályatársak helyzeti energiájából következően nagyobb visszhangot is keltve). Endrődi Szabó Ernő önállóságra törő versnyelvének sajátosságai ugyanazokból a valóság- féltő rádöbbenésekből táplálkoznak, mint évjáratának legjobbjaié; annak ellenére, hogy más-más (lehet) a kifejletük. Mindenekelőtt leglátványosabb a kiüresedett, eutrofizáló, manipulációra alkalmas — mert önállósodó — köznyelv teljes elvetése, s az igény az ezt a nyelvet megteremtő és éltető társadalmi környezet felismerésére és megnevezésére, s lírai feldolgozására. Vagyis mindaz, amit a költészetében megvalósít, az a társadalmi megismerés következménye, jól tudva, hogy annak függvénye bármely irodalmi, művészeti, kulturaelméleti mozgás is, és sejtve, hogy csak arra van esélye, ha a különböző ideológiai, gazdasági, kultúrális és egyéb, ha tetszik, a nagypolitikai vagy az individuális lét hatáskörében létező lehetőségeket egyként és határozott gesztussal poétikai tetté transzformálja. Mindegyik írásában ott van ez az összegzésre kész szellemiség, lenyomat, amelynek csak változó felszíne a néholi cinikus tagadás és a lemondás; lényegében a váteszi költészet teljes világtételezése van benne, a fellebezhetetlen költői én-állí- tások és a populárisba való feloldódás szándékának kivételével. (Ezért nem nevezhető váteszi költőnek, bár úgy látszik, nem kíván lemondani a mindenbe beleszólás poétái infantilizmusáról.) ESZE nyelvi éntudatát felerősíti az értelmiségi gondolkodásra való hajlandósága (hasonlóság ez az objektivációs lírai törekvések képviselőinek munkásságával), de jellegzetessé az a rendszerezett történeti-történelmi felkészültség és látásmód teszi, amelyben benne van Magyarország és Európa vagy bármely kulturális-nyelvi kisebbség, és a teljes emberi érzés. E történelmi tudatvállalás oly sokrétű és megmunkált, érvényesen konkrét és szellemében elkötelezett, hogy ebben kell látnunk a korosztály tagjaitól elválasztó legnagyobb különbséget és költészetének sajátos erényét. Valószinüleg nyelvi (tehát: logikai) radikalizmusa erősítette fel ezt a vonatkozást is. S a történelmet mindig szem előtt tartó látásmódjába szüntelenül beszüremlenek énképének egzisztenciális esetlegességei s a személyesemberi valóságának megoldható és megoldhatatlan ellentmondásai. Mindezek után célszerű áttekinteni azokat az eljárásokat, amelyeket ESZE a Lelet műkénti megformálásában felhasznált, azzal a reménnyel, hogy közelebb juthatunk a szerzői szerepvállalás mibenlétéhez. 90
