Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Géczi János: Lelet (Endrődi Szabó Ernő kötete)

Az érzéki-fogalmi póluspár között, ha nem is végtelen, de számos hagyományosnak nevezhető liratipus alakult ki, amelybe több-kevesebb sikerrel még be lehet sorolni a 60-as 70-es évek végéig indult költőket. Az érzéki költészet tradicionális ágai, a mitologizáló, a népnemzeti és a váteszi irályok alkotói tömege ma is uralja a verspiacot, míg a fogalmi, inkább a metonímiával mint a metaforával dolgozó, objektivációra törekvő líratípusok nálunk csak a hatvanas évek végétől különültek el — most úgy tetszik véglegesen —, attól függően, hogy milyen módon közelítik meg, illetve dolgozzák fel a személyiség problémáját. A két pólus csoportjainak líratípusaira azonosan jellemző a viszonylag egyfonalú (gondolkodási és) versszervezési mód, a következetesen szűk formai eljárások, de leginkább az, hogy rendre kizárólagos versszervező erőkben hisznek. Nyilvánvaló ekkor a világkép stabilitása vagy instabilitása, illetve valamelyik sajátság túl- dimenzionálása. Végül pedig — ez a legfeltűnőbb — egyik pólus csoportjaiban sem jelent meg a XX. század egyetlen sajátos verstípusa, a nem lineáris hosszúvers.

ESZE költői indulásában több társasághoz hasonlóan az érzéki líra populárisabb formájától távolodott el a kötetében megjelenő, szintézisigényű versvilág felé. Ebben a versvilágban a szellemi és a tárgyi világ komplex és együttes felvállalása, a múlt, a jelen és a jövő tényeinek és lehetőségeinek kauzalitása a jellemző, egy lehetséges és teljesnek ígérkező világkép rekonstruálására, s az autonóm személyiség megteremtésére irányul minden szándék. És persze van benne súlyos tagadás is, mindannak az elvetése, ami a két költészeti pólus irányaihoz tapad, mind poétika, mind pedig ideológiai szempontból.

Ez a tagadás a kötet egyik szintjén erősen ambivalens: a vizuális anyag rávilágít ESZE szemléletének osztottságára. Az elmúlt idők költészeti mozgalmának elutasításával az érzéki költészetek szerepét átvette egy erősen érzéki anyagú, de a direkt romantikát és a szónyelvi metaforát tagadó, a korrektség látszatával tündöklő eljárás (ill. módszer), ha tetszik, akkor szemlélet. A különböző álarcokban megjelenő (legtöbbször sikerületlen) vizuális költészet.

ESZE vizuális anyagainak többsége, de a verseiben szereplő betétek mindegyikének legerősebb vonása az érzéki jelleg. Ha ez csupán folthatásában jelenne meg, még ellensúlyozhatná a szövegtartalom, de az rendre egy sajátos költői (ön)mitoszt, prófétáié és váteszkedő hatást mutat. (Persze, jó esetben, itt-ott fellazít néhányat az irónia.) Ez az experimentális költészet által a hagyományos költészettől elorzott módszer nem biztos, hogy mindig szerencsésen adódik a hagyományos formában megjelenő versszövegekhez: a rosszul megválasztott eklektika megbontja

— mint a Leletnél is — a könyv egyébként biztosan épített szerkezetét.

Önmagában nem lenne baja a szintetizálás igényével fellépő lírának, hogy mind az érzéki, mind a fogalmi líratípusok akár alpári s leglejáratot- tabb elemeit is használja. (Erre kiváló példa Szőcs Géza, Tóth László vagy Zalán Tibor költészete.) De hagyományos módszerrel készített hagyományos művet egy kevésbé hagyományhű kötetbe úgy beilleszteni, hogy szervüljön, egyelőre — jó megoldás híján — lehetetlennek látszik. Feltehetőleg addig, amíg a vizuális munkák egyértelműen nem mutatják a fogalmi költészet jeleit, illetve nem merészkednek el szinte az önfeláldozás határáig.

A kötetben két, szándékban ellentétes funkcióval szerepelnek vizuális betétek. Egyszer mint önálló fejezetek, másszor versbetétek, mint az egyes művek öntörvényűén szerveződő, szerkezeti alapegységei. Ha nem csak a könyv egészét tekintjük, e művek, illetve betétek vizsgálata egyszerű, hiszen első, summázó benyomásunk szerint — mégha nem is tradicionális versolvasói eljárásunknak megfelelően — úgy látszik, hogy csupán a leghagyományosabb, enyhén tipografi- zált, kifinomult, csak szónyelvi szövegében eredeti munkákról van szó. Vagyis ezek az alkotások, ha elfogadjuk, hogy a szónyelvi jelentés mellett azonos erősségű képi jelentéssel kell bírniuk az önálló tipo- és képverseknek (hogy most ne essék szó a betétekről), bizony az egyszerű, bár tetszetős, kimért szerkezetű, biztonságos kompo- zíciójú szöveg- és folttestek éppen ideális viselkedésük miatt közönségesek, s önmagunkban fő- löttes, hatásos metaforává válható jelentéssel nem bírnak. Lehetnének egymás alá gépelt sorok is, néhány századeleji avantgárdista munka utó- érzetei; vagyis rosszak. Ezek a művek retinálisok

— lévén maga a szövegértő olvasás is retinális —, a szellemet kevésbé mozgatók.

Az önálló kötetszerkezeti hellyel rendelkező képversek nemcsak az áradó nemzetközi képversözönben, hanem a hazai, utánérzetekkel terhes termésben is összetéveszthetők. Nincs sajátosságuk. Ha az eredetiséget kérjük számon ESZE ezen produkcióitól, bizony pórul járunk. Bár az eredetiség az alkotókészség feltétele, mégsem kell elsietnünk a választ, hiszen az újítás mértéke sokszor nem csak — különösen nem az újabb könyvművek esetében — csak a versegészekben mérhető, hanem az azokból létrejövő könyvegészben.

Kereshetünk érveket ahhoz, hogy a Lelet éppen ilyetén megvalósulásában vizsgálandó; s hogy ezt a vizuális munkák elemzése teszi lehetővé, hiszen kettős — irodalmi és képzőművészeti

— erősítést kapott szempontrendszer egyeztethető mértékével mérhető.

Az eredetiség hiánya ellenére található-e ben91