Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Kántor Lajos: Magyar utas a Shakespeare-földrészen (Cs. Szabó László: Shakespeare)

Ő valóban — akárcsak Illyés odahaza — megszabadult a „világirodalmi” komplexusoktól, minthogy közelében élt a nagy műveknek. A legnagyobb — reálisabban: a legnagyobbak egyike —, a nem avuló XVI—XVII. századi klasszikus sem bénítja tisztelgő pózba; a sokféle (elsősorban a művekből származó) információ birtokában már, engedi érvényesülni írói kíváncsiságát, hogy azt is feltárja, amit négy évszázad magát mindig frissnek hivő újdonsága rétegesen eltakart.

Hosszan idézhetném a példákat, de maradjunk csak a Morus-esszénél, amelyhez az alkalmat a Robert Bolt drámájából készült film, nem utolsósorban Paul Scofield alakítása szolgáltatta. Morus Tamás és Erasmus humanizmusáról, VIII. Henrik történelmi szerepéről, a história kerekéről s a magánemberi erkölcsről, a Temzéről és Mohácsról, a feudalizmus és a reneszánsz viszonyáról és mindezenközben a Shakespeare-t „előkészítő” időkről (az „Előjáték”-ról, ahogy az első fejezetcímben olvassuk) rajzolódik ki olyan plasztikus kép, amilyent a film adhatna — ha minden kockájánál meg tudnánk állítani a vetítőgépet. Cs. Szabó maga is, a mi társaságunkban, újraéli a filmet, természetesen bizonyos hangsúlyokkal. Szerinte két főszereplője van Zinnemann filmjének: Paul Scofield és a víz. Mármint a Temze, amelyet Cs. naponta látott, ipari-szennyezetten, de amelyet a rendező s az operatőr úgy idézett hitelesen, hogy más vizet filmezett. Itt, Morus korában — és ekkor már a teremteni képes író beszél a Cs. Szabó-esszében — a Temze többszörös funkcióban lép elénk: „Pezsgő ezüst folyó, ha díszbárkák szelik, címerszörnnyel az orrukon; csillogó vadaskert, ha vadlibák, hattyúk és sirályok díszkíséretével közeledik rajta csolnakján egy tűnődő ember Hampton Court — az Udvar — és saját udvarháza között. S fagyos lehelem halálfolyosó annak, akit a Tower rácsos vízikapujához szállít a rendőrbárka. Nem az országút volt életük fő ütőere Morus korában, hanem a viz s a vizekben ez a királyi folyam. Fölfelé tánc, lantmuzsika, gyöngyöző serleg, aranyláncok és birtokadományok irányába vezetett, lefelé baljóslatú, fekete madarak károgása kísérte. Fölfelé Hampton Court, lefelé a Tower.”

Hát ilyen a Cs. Szabó-esszé, legalábbis érett, kifejlett korában. Az egyik interjúban írónk elmondotta, hogy ifjabb korában le kellett vetkőznie a Szabó Dezső-hatással párhuzamos dagályosságot. Amint az idézet, metaforikus voltában is bizonyítja, ez tökéletesen sikerült; a kép az ő leírásaiban, jelenítéseiben nem puszta hangulati elem, hanem sűrítmény — a lényeghez vezet. De nem hajszolja a képszerűséget; valójában prózát ír (ritkán verset), láttami képek nélkül is képes. A legdöbbenetesebb hatással talán a királydrámákat elemző esszékben, hasonló érdekességekkel szolgál azonban A velencei kalmár és az Othello kettősen kortársi értelmezésében. A Szeget szeggel viszont — 1984-ből — már Cs. számára is a sorssal való megbékélést jelenti; a szép, kerek esszé az angol szöveg magyar megfelelőjével zárul, mintegy hattyúdalként: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nék- tek.” A Shakespeare-i cím, a Measure for measure ugyanis — mint Cs. érzékeli — mégsem egészen egyező a Szeget szeggel jelentéssel: magyar változatából hiányzik a bibliai visszhang ...

Ha külön-külön próbálnánk mérlegre tenni az új Shakespeare-könyv esszéit, igazságukat, meggyőző erejüket, természetesen találnánk köztük olyanokat, amelyek felfokozott várakozásunkat nem egészen elégítik ki. Meglepő, hogy éppen a Hamlet-értelmezés, (Dráma vagy szerep?) marad adósunk, az ezúttal is számos történelmi-irodalomtörténeti információ ellenére — vagy talán éppen ezért; valahogy nem áll össze a kép. Mintha T. S. Eliot véleménye befolyásolta volna szerzőnket; jóllehet nem osztja azt a polgárpukkasztó ítéletet, hogy a Hamlet művészi kudarc, de teljesen nem tud szabadulni az elődök nézőpontjától — sem így, sem úgy. A „tengernyi találgatás és civódás” túlságosan is befolyásolta Cs. Szabót, s végül az történt esszéjében, amit hamleti talányként érzékel: „Ember, az ember fia: fogod és kisiklik, fogod és megint kisiklik.” Mindenesetre a Dráma vagy szerep? nem egy súlyos, az irodalomtörténeti kételyeket elsöprő színházi élmény hatása alatt született.

De ez csak szabályerősítő kivétel, szintén nem érdektelen tanulságokkal. A „szabály”,

89