Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Kántor Lajos: Magyar utas a Shakespeare-földrészen (Cs. Szabó László: Shakespeare)
sorok lejegyzőjének, hogy egyáltalán meg merjen szólalni az új Shakespeare-könyv kézhezvételekor. Mert a szakszerű kritikától elvárható volna, hogy a Shakespeare-kutatás összefüggésében elemezze ezeket az esszéket, de legalábbis a „Shakespeare összes” alapján szembesítse saját véleményét a szerzőével. E megtisztelő, de számomra vállalhatatlan feladatot elhárítva, mentségeket keresek (a sok évi, évtizedi mulasztás immár reménytelen pótlása helyen), és legalább önmagam előtt próbálom igazolni a nehéz, ám szellemi izgalmat jelentő, egyfajta esszéstílusban gyönyörködtető könyv olvasása során született gondolatok nyilvános megvallását. A tanulva „élvezkedő”, intenzív befogadás hetei után szégyellem el magam igazán, az én egykori útiesszéimről fogalmazott baráti véleményre emlékezve vissza; jóindulatú recenzensem ugyanis Illyés Gyulát és Cs. Szabó Lászlót emlegette a műfajkezelés, pontosabban a mineműség, az eszménykép jellemzésére; szerencsémre — pár évvel ezelőtt — a pesti hetilap szerkesztője a Cs. nevét még kihúzta a rövid ismertetésből... Persze, korábban is volt alkalmam megsejteni, mekkora tudást halmozott fel ez a nevében Csikcsekefalvát őrző, iskoláit Kolozsvárt kezdő, Budapesten és a párizsi Sorbonne-on, de tulajdonképpen Rómában és Londonban is folytató irodalmár. (Emlékeztetőül az 1976-ban Kabdebó Tamás által jegyzett beszélgetésből: „Kolozsvárott laktam és lakom egy kicsit még ma is, sőt inkább ott, mint Budapesten, ahol pedig évtizedeken át éltem, negyvennégy éves koromig.”) Az esszéíró varázsát először — élőszóban éreztem meg, azon az emlékezetes, mintegy két órányi újrajelentkezésén a budapesti Képzőművészeti Főiskola katedráján (1980 szeptemberében), amikor is a görögökről, a diaszpóráról beszélt, sűrű zárójelekkel, de mindig pontosan visszatalálva a kiindulóponthoz. Pedig volt alkalmam többször, egy csésze tea mellett vagy régi londoni házak közt sétálva hallgatni őt. Lehet, hogy nem bizonyultam elég jó alanynak; mint ahogy az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy akkor ő inkább kérdezni akart, kolozsvári szót akart hallani — és nem előadást tartani földijének. Most viszont őt, Cs-t, azaz Csét hallgatom — messze visszhangzó Shakespeare-értelme- zését, magyarázatát többek közt annak a kevésnek, amit én is az ő (és természetesen Shakespeare) helyszínein láthattam, hallhattam: a londoni Old Vicben meg a hetvenes évek közepén még a stratfordiak otthonául is szolgáló Aldwychban, öt évvel később már a Temze-parti új nemzeti színházban, s bár csak egy matinéelőadást, Shakespeare szülővárosában is; no meg Brook világhírű Lear királyát és a Szentivánéji álmot, a bukaresti vendégjáték alkalmával. Indokolt hát a figyelmem. De még a szerkesztői önrevízióra is alkalmam volt. Mert őszintén megvallva, annak idején a Shakespeare-kori angol festészetről szóló fejtegetését kissé ezoterikusnak véltem, és sajnáltam, hogy nem küldött valami „izgalmasabban” haza, Kolozsvárra. A kötetben újratalálkozva az alig módosult szöveggel, gondolatban megkövetem Cs-t, hiszen be kell látnom, az egyik legjobb, legjellemzőbb írását adta nekünk közlésre. A Bálványkép vagy portré? nem a felszíni látványt, hanem a stílusmeghatározó lényeget fejti meg, szemünk előtt, annak tudatosításával, hogy nézni és látni két különböző (egymással azért összefüggő) művelet. A Shakespeare címet viselő kötet szerkezetében éppenséggel fontos, sőt kulcsfontosságú ez a „részlet”. De hát milyen is egy Cs. Szabó-esszé? Jelentős mértékben tudomány, ugyanakkor viszont művészet, irodalom: beleélés, jelenítés. Egy-egy Shakespeare-dráma vagy valamelyik kortárs alkotása (élete) nem egyszerűen apropó, hanem maga a téma. A tudós-iró nem átallja röviden összefoglalni a cselekményt (a „tartalmat”), hogy biztos alapra építhessen, és aztán mélyebb titkokba avassa be az olvasót; mindabba, amit ő búvárolt fel angol — és magyar — könyvtárakban, illetve amit tekintélyes bibliotékákban sem lehetett eddig megtalálni; hiszen Cs. volt az az informatikus, aki betáplálta egyszeri (1984 őszén örökre használaton kívül került) komputerébe az adatokat, és rögzítette a végeredményt. Mint az írót az alkotás pszichológiája is érdekelte, nyilván ezért kap oly fontos szerepet nála az egyesek által lenézett történelmi és művelődéstörténeti háttér. S amit mostanáig (tudomásom szerint) senki sem tett meg, Cs. Szabó természetes gesztussal lapozza fel, a brit birodaloméval párhuzamosan, a magyar történelem (és irodalom) korabeli lapjait — anélkül, hogy deheroizálni akarna, vagy ellenkezőleg, vidékiesen kérkedne a sajátunkkal. 88
