Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Zimonyi Zoltán: Vihar a Viharsarok körül

Talán kevesen tudják ma már, akik a Viharsarok földrajzi nevet nap mint nap használják, hallják hírekben, sporttudósitásokban, hogy a táj kölcsönözte Féjától a nevét, s nem a mű a tájtól. A szociográfia címének „forradalmi, mozgalmi töltése, hangulati vonzata, összetett jelentése, költői színezete és találó rövidsége” játszott közre abban, hogy a szó a felszabadulás óta a politikai életben, a hírlapokban, a rádió adásaiban az Alföld déli részének, különösen Békés megyének a megjelölésére szolgál.

Az agrárszocialista mozgalmakban gazdag alsó Tiszavidéket Féja nevezte elsőként „a Tiszántúl egy egyben Magyarország »viharsarkának«”. A földrajzi-táji kötés mellett az ő könyve adott e szónak mozgalmi töltést is: „Ez a nép mindig készen volt a fölkelésre, hogy újra kezdje életét, mely ezer év óta dermedten áll kísérletek és gyorsan elbukó országos szándékok tüzében és ködében. Ha cgy-cgy szikra arra repült, Tiszántúl mindjárt kigyúlt s égett gyönyörűen, mintha tudatta volna egy különb, emberibb magyar életről s egykettőre csapatokat állított az úri magyarság, később pedig a feudál-kapitalista hatalmasságok ellen.”

Amikor Féja Géza a harmincas évek elejétől megismerte e vidéket, a századvég-századelő alsó-tiszavidéki népi mozgalmait lassan megölte a reménytelenség, a lakosság rettenetes nyomás alá került, már nem élt benne az a politikai erő és öntudat, amely Áchim L. András, Szántó Kovács János idejében. A „táj lelke”, amely a szabadcsapat szerint a címválasztáskor Féja eszébe villant, nem fedte a viharsarok szó műbeli jelentését. A könyv anyag- gyűjtése és írása idején a jobboldali radikális Kaszáskeresztes Párt mintegy hétszázhúsz tagja ellen bírósági eljárás kezdődött. A párt egyik szálláshelye az alsó Tiszavidék volt. Nincstelen agrárproletárok álltak tömegével a törvényszék előtt. Féja a mozgalom néhány évtized alatt végbement politikai előjelváltását más szervezkedési lehetőségek hiányára, s az olcsó eszközökkel dolgozó szélsőjobboldali demagógiára vezette vissza. Midőn könyveimként a Viharsarok szót választotta, s annak értelmét — a táj lelkét — a különb emberi életért lázadó elmék és szívek nyugtalanságában jelölte meg: e néma, hunyó öntudatú népnek adta vissza a múltját, mozgalmait, e népet próbálta meg kiragadni a tétlenség és téveszmék bódulatából. Ezért is elevenítette fel az első oldalakon a kiemelkedő parasztvezérek, Áchim L. András, Szántó Kovács János, Péter András alakját. A legméltóbb „emberi élnivalót”, a cselekedetet állította példaként a táj népe elé, s megpróbált e cselekvésnek progresszív irányt szabni. A viharsarok szó bajt, viszályt hozó népnyelvi jelentését, s a parlamenti jobboldal rendzavarásaira utaló árnyalatát nagyszerű pozitív politikai metaforává alakította, a pusztító tombolás helyett a megújító, tisztító, felfrissítő vihar jelképévé. Az agrárszocializmus mozgalmi hagyományait és a polgári radikális szociológia gondolkodását oltotta rá e szó alapjelentésére, midőn a közösség tusakodásának a vállalását, a történelmi fordulat szükségességét, a mélyre vetett és politikailag elnyomott néprétegek felszabadítását jelölte meg kiútként. A Viharsarok utószavában egy „nagy szellemi és politikai mozgalom elsöprő erejét” vetítette ki, a könyv a Márciusi Front zászlóbontásának az előestjén jelent meg, s tükrözte a front ellenzéki programját, s a népi írók politikai törekvését úgynevezett népnemzet koncepcióját: a társadalmi rend súlypontjainak az áthelyezésével a történelem alatt élő osztályok, elsősorban az agrárproletárok, törpebirtokosok, kisbérlők, gazdasági cselédek és mezei munkások beemelését a politikai nemzet tagjai közé. Az írói kifejezés művészi eszközével és egy szellemi mozgalom mozgósitó erejével vállaltak részt a politikai némaságra kárhoztatott néptömegek érdekeinek a képviseletéből.

E „néma”, „ismeretlen” Magyarország, a „hárommillió koldus” nyomora az első világháború után elsőként a húszas években Oláh György: Hárommillió koldus (1928) és Milotay István: Ismeretlen Magyarország (1930) című könyvében szólalt meg; az elsőséget a Viharsarok körüli vitákban fel is emlegették. Lényegileg ugyanazokra a sötét képekre figyelmeztették a közéletet, mint később a népiek. Hírt hoztak a vályogviskók nyomoráról, a falusi szegények kétségbeeséséről, a tanyákról, a latifundiumokról és a zsellérekről; ám a Viharsarok viharai idején épp Oláh György határolta el magát Féjáéktól az igazságra bélyeget ütő tendencia miatt, mert „a Jászi féle baloldali zsidó jakobinizmusnak bűvkörébe kerültek”, „ a hazai galileizmus és zsidóság” idegen érdekeinek a szolgálatába álltak.

67