Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Pápay Zsuzsa: A lakodalmi ajándékozás rendszere egy észak-magyarországi faluban

Akik — mert nincs kinek — nem tudnak visszaadni. Mi van akkor, ha a család évek óta csak viszi az ajándékokat, de saját gyermeke nincs, vagy ha van is, nem akar, nem tud megnősülni, férjhez menni. Ő hogyan , mikor kapja vissza és egyáltalán visszakapja-e a „hitelt”?

Az egyik családnál már percek óta tanakodtunk, hogy mi lesz a harmincadik éve felé járó fiúval, amikor az édesanya egyszercsak kifakadt. „Egy fél kocsi árát elhordtám már lakodalomba. Ha legalább testvére volna, aki visszakapná.” A helyzet megoldhatatlan. Veszteség a hitelezőnek, kínos az adósnak, de mindenki vétlen. A lakodalomba feszengve hívják, tudják, nem jön üres kézzel, de „visszaszolgáltatni” nincs mód. Akivel a lánc megszakad, az egy kicsit a közösségből is kilóg, perifériára szorul. Igaz, a „normasértés” még az egyedül maradással, a nem teljesített szülői szereppel megkezdődött, ez már csak a meglévő helyzetet demonstrálja. Ha testvér van, az akkor segít a dolgon, ha jóval fiatalabb. Annyival, hogy az idősebb testvér már „reménytelen” legyen a falu számára. Néhány év korkülönbség nem elég, akkor még nem lehet biztosra menni, s nem lehet az idősebb részét a fiatalabbnak visszaszolgáltatni.

Megoldás ma még nincs. Az ajándékozás jelenlegi rendszere viszonylag újkeletű, annyira legalábbis, hogy a reménytelen eset véglegessége kiderüljön. Minthogy a falu eddig még mindig talált választ az új kihívásokra, bizonyosan most is találni fog. A kényszerhelyzet okozta feszültséget előbb-utóbb feloldják valahogy. Mint ahogy találtak megoldást az elvált és újraházasodott fiatalember esetében is. Pedig ez is meglehetősen új jelenségnek számított. A fiú „hitelkerete” kimerült, hiszen ő már egyszer megkapta a részét. Vendég nélkül azonban nincs lakodalom, vendég meg nincs ajándék nélkül. így aztán — noha itt az a szokás, hogy a lagzit mind a két helyen — a fiúnál is, a lánynál is megrendezik — ettől a hagyománytól eltértek, és csak a lány szüleinél ünnepeltek, csak az ő vendégei ajándékoztak. A fiú csak a szűk kört hívta meg, ők pedig mérsékelt pénzösszeget adtak.

Pénz, segítőszándék, közösség, presztízs szálaiból szövődő hálóba a nem helyi bejutni nem tud (s tán nem is akar). Az idegen egyedül áll, nincs kiterjedt rokonsága, amely segítene, s amit erősítene kéne ilyenkor is, ily módon is. A hitelrendszerbe sem léphet be, mert annak alapja a bizalom. Hit a jövőben, a változatlanságban; legalább abban, hogy a megajándékozott itt él továbbra is. Az idegennél azonban ez is bizonytalan: ahogy jött, úgy el is mehet! S ha marad, fizet-e? Nincs múltja, családja, amely a kétséget eloszlatná, s rá a norma sem úgy hat, mint a többire. Nincs biztosíték, csak a lelkiismeret. A lakodalomra, mint demonstrációra nincs oka, s ha nincs miért, nincs kinek, nincs kivel, akkor minek? A beköltözött „idegenek” kívülállása tovább erősödik.

A falu alkalmazkodik. Mindent magába olvaszt, ami az életben maradást és lehetőleg az „így” maradást segíti. A versengés, a mutatás és a pénzügyi tranzakció az ajándékozás formáját is áthatja, de ez nem gyengíti, hanem inkább erősíti a kapcsolatokat. Széplelkűség volna a pénz beszivárgásán keseregni, bár kissé meglepődtem, amikor Ilona asszony arról mesélt, hogy kórházból kijőve hányán látogatták meg, hányán hoztak élelmet, hozzátéve „föl is írtam, hogy kik voltak, hánynak kell majd viszonoznom, mert egyébként elfelejteném.” Vagy amikor egy kéthónapos csecsemő anyukája mesélte, hogy az elmúlt hetekben 90-en jártak náluk „babanézőben”, ennyien hoztak neki rántotthúst, töltött káposztát, a gyereknek ajándékot, némelyek pénzt. S ha úgy adódik, ezekre a helyekre majd ő is visszamegy. De ez az üzleti racionalitású adok-kapok közösségi alapú. Érzik, lazulnak a szálak, ezért ahogy tudnak, úgy védekeznek: óvják, s ha lehet, növelik az ünnepi alkalmak és a résztvevőik számát, sürítik az érintkezéseket. Csak ott jöhet létre hitelrendszer, ahol van összetartó erő, s ahol ez működik, ott a közösség erősödik. A bizalom bizalmat szül. Hisznek egymásban, a jövőben, a közösség megtartó erejében, abban, hogy jöhet bármi, ha eddig megmaradtak, megmaradnak ezután is.

52