Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Pápay Zsuzsa: A lakodalmi ajándékozás rendszere egy észak-magyarországi faluban
nézzük, azt tapasztaljuk, hogy ezek pontosan tükrözik a mindenkori falu gazdasági helyzetét. Amikor a szorításokból föllélegeztek, többen, többet ajándékoztak. A földosztás itt nem hozott tömegméretű, jelentős változást, a földnélküliek kaptak ugyan egy kis földet, de mire a háborút kiheverhették volna, jött a beadás, ami ismét csak elszegényítette a falut. Az ajándékozás mértékében 1956-ig lényeges változás nem történt. 1957—59 között azonban erőre kaptak a családok. „Az a két év nagyon felkarolt bennünket” — emlegetik. Földet fordítottak, szőlőt ültettek — reménykedtek. S ez azonnal meglátszott a lakodalmi ajándékokon is. A maihoz képest persze ez még nem sok, de a múlthoz képest igen. „Eleinte nagyon csekélyke ajándékot vittünk, csakhogy épp üres kézzel ne menjünk. Divat volt törülközőt, háztartási eszközöket vinni: darálót, tányért, kuktafazekat, damasztab- roszt. Én is ezt vittem három helyre. Ezek távoli rokonok voltak, a férjem unokatestvérei, vagy szomszédok” — meséli az időszakról egy 50 év körüli nő. A téeszesítéssel megtorpant az életszínvonal, stagnált az ajándékok értéke, nem bővült az ajándékozók köre. Amikor pedig kiderült, hogy a téesz mégiscsak megmarad, sőt — minthogy helyi, egyetemet végzett, jó szakember került az élére — még jól dolgozni is érdemes, hirtelen „meggazdagodtak”, nem is beszélve arról az óriási húzóerőről, amit az „egy család — egy háztáji” elv helyébe lépő „egy tag — egy háztáji” gyakorlat jelentett. Ez a gyarapodás az ajándéktárgyakban nem azonnal, hanem csak jó félévtizednyi késéssel mutatkozott meg. (Az a néhány év a házépítésre kellett.) Az elején említett lány esküvője már erre az időszakra esik. A lány ajándékai jellegükben hasonlóak a harmincas évek tárgyaihoz, csak éppen a réklit kombiné, a hálóruhát pizsama, a lábast kuktafazék váltotta föl. Maradt az ágynemű, új a kávéfőző és a mérleg. Az ajándékozásra méltónak tartott tárgyak köre lényegében már évtizedekkel ezelőtt kialakult, a növekvő életszínvonallal tehát nem az ajándékok köre, hanem „csak” számuk gyarapodott. Mindez oda vezetett, hogy a hetvenes évek legvégének lagzijába annyi tárgyat halmoztak fel, melyeknek értékük ugyan volt, de használati értékük alig. Vajon hány éjszaka kell 29 hálóruha elhasználásához? És mit lehet tenni három vasalóval, fél tucat vázával? A kérdés az, hogyan lehet elkerülni a duplázódást, triplázódást akkor, amikor a meghívottak köre nagy, egyeztetésre nincs mód, és az ajándékok köre a hagyomány által többé- kevésbé szabályozott? Ha szerencséjük volt a fiataloknak, a fölösleges tárgyat visszacserélték, ha nem, állt egy darabig, majd továbbvándorolt. „Amiből többet kaptak, elteszik, és amikor majd mennek lakodalomba, visszaviszik, nem kell venni. Hát most adják el, és akkor vegyék meg?” — magyarázta egy édesanya a lánya esküvője után. A tárgyadásnak segítségnyújtási, támogatási funkciója alig van, ajándékozásnak is nehezen nevezhető, hisz nincsen meglepetés. Igaz, azt nem tudja az ünnepelt, hogy Sz. Kató mit hoz, de hogy egy-két tucat hálóinge lesz a lakodalom után, azt sejtheti. Továbbvándorlás esetén az ajándékozásnak elsősorban gesztus értéke van: „szeretetem és figyelmességem” jele. Az adó is, kapó is ekként értékeli, hiába tudnak a háttérben zajló csereberékről. Rövidesen belátták, ha ez a mechanizmus folytatódik úgy, hogy közben az önkéntes áremelés is tovább tart, és a vásárolható tárgyak köre sem bővülhet, akkor az egész ajándékozás értelmét veszti, ez pedig veszélybe sodorhatja a közösség legnagyobb, legtöbb embert érintő ünnepét, a lakodalmat. Ekkor váltottak, megtették az egyetlen lehetséges lépést: tárgy helyett pénzt adtak. Pénz és könyvelés Pénz eddig is volt, de szórványosan, csak a közeli rokonokat érintve. Nekik ugyanis meg lehetett, meg merték mondani, hogy mire van leginkább szükségük, s vagy magát a tárgyat vették meg, vagy annak ellenértékét adták oda. Mára ez a szemérmesség eloszlott, s az 48
