Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Szilágyi Miklós: Engem szerettek az urak
Van egy kípem rúla. Azt úgy eldobták, és én meg elhoztam, a játékok közül kivettem. Nagyon jók vótak, csak borzasztó szigorú vót az ember. Egyszer bekűdött a Matild néni. Akkor még nem vótak ilyen mosogató izék, csak rongy. Azt mondja: — Eredj mán, kérjél a méltóságos asszonytúl... — ruhát mondott-i vagy rongyot? nem tudom, csak bementem, mondom: — Méltóságos asszony, kérem szépen, tessik szíves lenni egy rongyot adni a Büki néninek! Aszongya: — Nekem nincs rongyom, csak ruhám! Na, jól van. Gondoltam: no, a fene egye meg, itt se maradok! De öt évig csak ott maradtam. Nem bántam meg, mer sok jót tanultam tőlük. Az öregebbik jánya mán nem tudom, hogy hány éves vót, harmincvalahány vót mán akkor, most 81 éves, de nagyon beteg. Szoktam elmenni hozzá, oszt nagyon örülnek. Akkor még nem vót gyereke, csak 18 év után született neki a Fruzsi, én mán akkor nem vótam ott. ’45-be született, március 4-én, én mán ’38-ba elgyöttem tüllük. Mérnök, építészmérnök, nagyon csinos. Tegnap is ott jöttem el: Jaj, Rózsi, de jó, hogy jössz! Addig szóba se nagyon állottak. A Fruzsi: Szerbusz Rózsi! Én űtet magázom. Ide ’39-be mentem, a Szamuely utca 17-be. Két évig szakácsné is vót mellettem. ’42-be mán nem vót, elment, és nem vettek mást. Hogy: főzzek én! Mondom: — Nem szeretek én főzni! De aztán belejöttem a főzísbe. így aztán mondta az asszony, a méltó, hogy a testvérinek szakácsnéja van, meg szobajánya, de én jobban főzöm a levest, mint ő főzi. Fabinyi méltóságos úr a Földművelési Minisztériumba vót, mint osztályfőnök. Sokáig! Az asszonynak meghalt az első ura, 32 éves korába, bélcsavarodásba, 28 éves vót, amikor özvegyen maradt. Ez a Kati nagysága megvót, mert ez ’16-ba született, és ez olyan 5—6 éves lehetett, mikor a Fabinyi elvette. Az meg agglegény vót mán, olyan 40 körüli. A Kállay is vót nálunk eccer! Én nem tudtam akkor, csak amikor elmentek, azt mondta a Fabinyiné, hogy ez a Mártának a barátja... az ő barátnőjinek a barátja. Aszongya: — Ez a miniszterelnök ám! Kállay Miklós! Aszondom: — Igen? Az vót? — nem tudtam, ugye, nem ismertem az urakat akkor úgy. Szép ember vót! Aztán gyött a háború. Még akkor együtt vótak, de az úr jobbra ment, ű meg balra. Nem vótak otthon sose, engemet otthon hagytak abba a lakásba. — Csak feküdjön le, fiam — aszongya az asszony —, majd én hazatelefonálok, hogyha légiriadó van. Aztán lefeküdtem, aludtam. Eccer szól a telefon, arra felébredek. — A fene egye meg, ki telefonál? — Majd eszembe jut: iszen azt mondta, hogy hazatelefonál! Aszongya: — Ne ijedjen meg, őtözködjem fel gyorsan, oszt’ menjen lefele a pincébe! Eccer meg nem vettem észre ... Alattunk, ugyanabba a lakásba, egy zsidó férfi lakott, az verte a falat, hogy: — Hát jöjjön mán lefele a pincébe! Oszt akkor mán úgy hullottak a bombák! Úgy szaladtam az udvaron keresztül! És a tetőt le is verte. De nekünk nem lett semmi bajunk. Én nem is főztem nekik, úgy féltem. És nyitva kellett hagyni az ajtókat, és elloptak annyi ruhát nekem is, meg a méltónak ezüstjit. Akkor mán lehetett kijárni, oszt mán-nem tudom-hova kelletett mennem, csak az Erkel utcánál jártam, hát elsütöttek egy ... tudja-a-fene ... ágyú vót. Hát a fülembe úgy megrepedt valami, éreztem, hogy nagyot pattant. És attúl kezdve mindig rosszabb. Addig nem vót semmi bajom se, meghallottam én mindent. De most mán nem-nagyon hallok meg. Vót babunk, de én nem főztem, mer én féltem. Mondom: én nem főzök! És Kata 44
