Forrás, 1988 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Szilágyi Miklós: Engem szerettek az urak

naccsága meg nem tudott még akkor főzni, és az főzött. A babot megfőzte csak úgy, oszt azt adta az urának. Mikor feljöttünk, akkor a tanár úr aszongya:

— Hát főzzön mán Rózsi egy kis jó bablevest, mer olyan rossz emlékeim vannak a babról.

Mer, ugye, nem vót be se rántva, meg semmise vót benne, csak a só.

És akkor olyan vót, hogy a tanár úrnak vót ott Kolozsváron egy szolgaféle, ott az egyetemen, nem-tudom-milyen Jóska vót, mán nős vót, gyerekei vótak, és elszökött a katonaságtól, és odajött hozzánk. És ott vót. És akkor Kata naccsága a jánynak — kicsi vót még, 5 éves — szerzett valahun kekszet, osztan nekünk nem adott belőle. Hát, én meg elvettem belőle! Oszt megolvasta! Osztánhát mondta, hallottam, hogy:

— Ez a szemtelen Rózsi nem kivett belőle? 100 darab vót, és hiányzik belőle! — Mer adtam Jóskának is, mondom:

— Jóska, egyen maga is belőle!

Ott háttá a konyhába, nem vitte be, s én meg elvettem belőle. Én nem is szerettem azt a Kati naccságát. A méltót azt nagyon szerettem, nagyon jó asszony vót. A jánya nem vót olyan. Most mán más, változott. Hát 31. évibe vót, mikor elment, most meg hetven lesz szeptember 11-én, Mária napkor.

Ok kimentek Dabasra, ott vót a nagybátyjának nagy birtoka, de hát elvettík azt is. Egy szép-nagy házzal, kerttel! És mindig írt a méltónak onnan. Aztán ott hagyta a levelet, én meg kíváncsi vótam. Mondom: elolvasom mán, hogy mit írt. Mer mindig kírte a pízt, de ennek is kevés vót. És akkor azt írta, hogy:

— Gyertek ki Pista bácsival — mer’ Pista bácsinak hítta csak az urat —, gyertek ki Pista bácsival, de a Rózsit ne hozd magaddal.

Na, aszongya a méltó, hogy:

— Hát őtözzön, fiam, oszt megyünk!

Mondom:

— Én nem megyek. Én itthon maradok.

— Dehogynem! Jön maga is.

— Nem megyek én, méltóságos asszony, nem szeretek én máshova menni. Én itthon maradok. A kutyát is ... mit csinálunk vele?

Hát taxit vett. És a sofőr nem is akarta beengedni a kutyát, hogy bepisil.

És hát kimentem. Akkor ebídeltek, gulyásleves vót. Hát énnekem nem mondták .. . Otthon ettünk valamit, nem főztem akkor. És akkor a jány aszongya:

— Na, maga is kigyött? Magát nem is vártuk. — Hát ezt hallotta az anyjától biztosan, egy 5 éves jánnak nem jut ilyen eszibe. Hát én kimentem a kutyával a kertbe, vót ott lóca, leültem, oszt elkezdtem ott sírni. Mondom: én nem akartam ide kijönni, minek hoztak engem ide ki? És nem is adott enni se nekem.

’51-be mikor a kitelepítísek vótak, az asszony mindig az ablakba leselkedett: itt is ... ott a házba... A félemeleten nem-tudom-milyen gróf lakott... Oszt kijött, nekem mondja:

— Rózsi, most ezt viszik!

Na, eccer oszt mérges lettem:

— Ne tessík engem felkőteni! Aztán nem tudok elaludni. Olyan jól aludtam. Vigyék akiket akarnak...

Vót egy szép szőnyege, és akkor egy zsidónéval megismerkedett, és odaadta annak kőccsön. Mondom:

— Minek tetszik odaadni? Engemet nem telepítenek ki. Vigyázok rá, elviszem, ha innen kitesznek.

— Nem — aszongya — az ilyen, meg olyan!

Elég az hozzá, hogy nem adta vissza! Beperelte, és hát az árát fizette meg.

— Na, ugye mondtam, hogyhát ne adja oda? — Engem nem telepítenek ki, csak ötét esetleg. Dehát őt se telepítették ki, csak az urát. ’57 augusztusában ment el kivándorló útlevéllel.

45